Felsőmagyarországi Hirlap, 1910. július-december (13. évfolyam, 52-103. szám)
1910-10-05 / 79. szám
Tizenharmadik évfolyam 79. szám. Sátoraljaújhely, 1910. Szerda, október 5. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. LAPVEZÉR: Előfizetési ár: Kéziratokat vissza nem adunk. POLITIKAI FŐMUNKATÁRS : Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyed Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. MATOLAI ETELE. Ur. BÚZA BARNA. évre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk Október Egy szemetvakitó villanás — utána nehéz, lomha, sűrű feketeség; ez a mi fegyverrel vivott legutolsó szabadságharcunk. A villanásban benne van : lelkesedés, kardvillogás, fegyvertüz, dicsó'ség és bámulat — a feketeség magában foglalja a vad, idegen hordák beözönlését, a fegyverletételt a menekülést, az önkényuralom zsarnok-vakságának ezerféle megnyilvánulását: az üldözést, a bos- szuállást, a börtön sötét, néma éjjelét, a tüzetokádó fegyverek ropogását, a bakók fáradhatatlan mnnkásságát, árvák, özvegyek zokogását, kivégzettek halálsóhajtását, honlivér gőzölgését s a nemzet néma fájdalmát, apátiává fásult türelmét. . . . Mintha nem lett volna elég e földnek az a sok vér, — mely ezerév óta öntözé ; nem lett volna elég az a tömérdek bitófa, mely területén nőtt és nem lett volna elég az a sok honfisziv, melynek dobogását vad zsarnokok orgyilkos keze akasztotta meg vagy amely »keservben . . . szakadt meg a honért.“ Ahány nagyja — hosszú ezerévnek viharos múltján — e népnek támadt, az majd mind szabadsághős volt. Vagy csatában, vagy vérpadon, vagy orgyilkos kezek által vagy távol e forrón Szeptemberi mesék. I. Mint valami nagy színes szárnyú pillangó, úgy lebegett alá az ég titokzatos magasságából a földre az ősz. Tegnap még nyár volt, forró, meleg, augusztusi nyár, perzselő lázas temperamentumai, mely körülbelül olyan lehet, mint a Balsac asszonyaié, ma pedig hideg, beteges párák úsznak a hajnali csendben s lassan ereszkednek alá az országúira. A poros kavicsos utón egy ember halad s mintha abban telleuék kedve, hogy űzi, hajszolja az ébredő reggel szürke kődfosziányait. Küiönös alak. Magas, erőteljes s mégis ugylátszik, mintha minden percben össze tudna esni a fáradságtól és kimerültségtől. A szemeiben valami fáradt láng világit, régi, nagy élményeknek, talán egy egész életnek a kiégett s néha néha visszalobbanó tüze. A ruházata kopott, elhanyagolt, mint az olyan emberé, akit születésétől fogva szakadatlanul vetkőztet a sors s gyakhatodika. szeretett haza imádott földjétől, keserves száműzetésben fejezte be életét. S ez a föld — eh ! félre az allegóriákkal ! ellenségeink, zsarnokaink még mindig kevésnek találták a kiontott vért s a porra, mely őseink tetemeiből őrlődött, a rögre, mely nagyjaink sirjait boritá — uj vért kívántak ontani. A zsarnoki önkény a világosi fegyverletetel után sem elégedett meg azzal, hogy mindnyájunk édes anyját: a hazát megölje. A bosz- szuállás a fiaik vérét is szomjazta hogy ezeket is elpusztítván, magva se maradjon a magyarnak, emléke is kivesszen annak a vitéz, önfeláldozó és minden számitás nélkül hűséges, túlságosan ragaszkodó nemzetnek, melynek más népek fiai oly sokat köszönhetnek s mely annyiszor áldozta életét és vérét azokért, kik e magasztos tetteiről oly igen gyakran megfeledkeztek és azt vélték, hogy a hála csak az ostobák, a misera plebs erénye. A magyar nemzet, mely olyan hamar „fátyolt vet a múltra“ elfeledkezett — mint már annyiszor tette — sajgó sebeiről . . . Feszült a kötél, dörrent a fegyver és tizenhárom olyan szív szűnt meg dobogni, melyekhez hasonló vajmi kevés élt idáig és fog élni ezentúl . . . S a jó ran még annyit se hagy rajta, ami a legszükségesebb. Igazi Gorkij alak még az arcait megmerevítő sápadtság s az ajkai szélén vonagló világ fájdalmas mosoly is valódi orosz forradalmár-származék. Hirtelen megáll, kezét a szemei fölé tartja s hosszan, izgatottan kémleli az országutat. Mintha lesne, várna valakit, mintha félne valamitől, de mintha óhajtaná is az érkezését. Köröskörül csupa teljesség és erő még a világ, az ősz bágyadtságu csak most kezd meglátszani rajta, de ezt a csöpp, pusztán árnyalatokra szorítkozó dekadenciát csak avatott szem veheti észre. Az ember újra megindul, belemereszti szemét a messzeség kéklő távolságaiba mintha onnan akarná elővarázsolni vágyainak diadalmas asszonyát. Egyszerre kiragyog az arca, nagyot kiált, mint akinek a szivét túlfeszítette az öröm s kitárja karjait a hegyek mögül büszkén magasra törő nap felé. Ezt várta, ezért tett a szürkületben két órai utat, hogy felhívja a nép ébre magyar megfeledkezett erről is. Elfeledte, hogy az a szív az ő szive volt s az az élet a hazáért, a nemzet szabadságáért szakadt meg. Es akadt magyar, ki »részeg illúzióknak«, „csillogó, üres frázisoknak“ nevezte az örök ideálokat, melyekért e félistenek vérüket ontották. Akadt magyar mágnás, ki Rákóczi Ferencről nem átalotta — a Fejedelem egykori birtokán — kijelenteni, hogy elhibázta egész életét. A nemzet pedig (mámoros fővel, ingadozó állással, révedező nézéssel ugyan, de számbeli többséggel) odasereglett a hamis próféta mellé és igazat adott neki. Nincs és nem is lehet szándékunkban, hogy a választás eredményével s az így előállott uj helyzettel foglalkozzunk Itt csupán arra utalunk, hogy a nemzet látszólag igazat adott a bihari grófnak s magáévá tette Rákóczira vonatkozó nézetét. Pedig hát a mi nagyságos Fejedelmünk minden pártpolitika határán túlnövő alak, akit akkor sem szabad lekicsinyelni, ha véletlenül a Win- dichgraetz herceg birtokán tartózkodunk is . . . Hogy az itt elmondottakat mi kapcsolata van október hatodiká- val ? Az, hogy ugyanez a gróf fogja a nemzet nagy halottjainak sírjánál, az aradi vérmezőn október 6-án az ünnepi beszédet mondani. Es az, hogy sokkal désének pillauatát, hogy ebben az örökkévaló,nagy momentumban megfürdesse az uralmát és elkeseredettségét. Ennek az embernek egyetlen szerelme és vigasztalása a nap s tán belehalna, ha egyszer nem mehetne az országúton elébe. Es szentül meg van győződve róla, hogy a nap is szerelmes ő belé, sőt biztosan hiszi, hogy csupán tekintetének sugárzó varázslatos ereje emeli fel a hori zontra. Szegény Ördög ! Ezt az embert azelőtt romantikus költészetnek hitták s valamikor királyok asztalánál foglalt helyet, lasssanként azonban el- züllött, az országúira került s most egyedüli foglalkozása, hogy hajnalonként költögeti régi szeretőjét, a napot. II. Egy hatalmas, gyönyörű smaragdzöld réten egyedül állott egy jó megtermett gólya. Nyakát behúzta, ballábát felemelte s néha-néha különös könnyebb kemény kritikát mondani valamely tettről, mint fölemelkedni abba a magasba, melynek légkörében a szóban levő cselekedet magától értetődőnek látszik. Fájdalom, a hangzatos jelszavak ideje nem járt le. A régiek vérükkel védelmezték ama szent jogokat, melyekről manap oly könnyen le tudunk mondani. Pedig az aradi Tizenhárom — nem volt ám mind magyar gróf! Tanuljunk tőlük szabadság és honszerelmet! Ne üres frázisokkal dobálózzunk! hanem — ha kell — álljunk ki a tettek mezejére s boldogan gondoljunk arra aperere, melyben hulló vérünk egyesülhet dicső elődeinknek imádott hazánk minden talpalattnyi helyét betöltő áldott poraival ? Ez mindenesetre méltóbb lesz az aradi Tizenháromhoz és október 6-ához, mint nemzeti eszményeink lekicsinylése. — október 5. Züiiik a város. Búza Barna egyik utóbbi képviselőtestületi ülésen óles támadást intézett Reichard Salamon polgármester ellen. Ebben a beszédben különösen azt kifogásolta Búza hogy a városi adminisztráció már odáig züllött, hogy a képviselőtestület harározatait sem hajtják végre. És mikor ezt elmondta Búza, egyszerre feizugott az egész mungó tábor, hogy tiltakozzék a „rágalom“ ellen. Aki figyelemmel kisérte a váhangokat hallatott, mintha távollevő ismeretlenekkel vitáznék. Látszott rajta, hogy nagy gondok bántják, az orrán levő nagy fekete pápaszera is erre vallott, de nem is volt csoda az elmélyedése, mert hiszen ő volt gólyaország miniszterelnöke s neki kellett gondoskodnia róla, hogy a pár nap múlva délnek induló expedíció zavartalanul és biztonsággal útra kelhessen. Sajnos, a gólya-sajtófőnök meglehetősen kedvezőtlen jelentéseket küldött, amelyek mind arról számoltak be, hogy a Földközi tengeren állandó nagy viharok vannak, amely nemcsak fölöttébb veszélyessé, hanem csaknem lehetetlenné teszik az átkelést. Már éppen arra akarta elhatározni magát, hogy minisztertanácsot hiv egybe, amikor véletlenül elébe billent egy csitri veiéb. A veréb meghajtotta megát. — Jó napot gólya mama — szólt illedelmesen. (Fölösleges talán megjegyeznem, hogy a golya-országban már kézfpP** Van önnek már tudomása arról, hogy a LEGSZEBB fényképek az „ELIT E*‘ FÉNYIRDABAN készülnek ? Olcsó árak! ______Sátoraljaújhely Petófi-utca 14. (Az állami isk. szemben) Művészi kivitel I Lapunk 4 oldal,