Felsőmagyarországi Hirlap, 1910. január-június (13. évfolyam, 3-51. szám)
1910-01-15 / 5. szám
Tizenharmadik évfolyam. 5. szám. Sátoraljaújhely, 1910. Szombat, január 15. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. LAPVEZÉR: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS: MATOLAI ETELE. Dr. BÚZA BARNA. Előfizetési ár: Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyed évre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Szabad-é elcsüggedni ? írta: dr, Búza Béla. „Tudok én küzdeni remény nélkül is, érzem keblemben az erőt; Istenemre mondom, hogy csüggedóst nem ismertem soha.“ Ezen szavakat azon férfiú mondotta, akinek a nevében ma a kishitűség, a csiiggedés demoralizáló magvait hintik szét az országban. — Ezen szavakat nem Kossuth Lajos mondotta, — ezen szavak Deák Ferenc hajthatatlan nagy lelkének a tanúbizonyságai. A kishitűség az átka minden küzdelemnek. Úgy pusztít az a lelkekben, mint a pestis a csatasorok között. Edzett, egészséges erős lelkű férliak lesznek általa máról holnapra hasznavehetetlenekké. Es ragadós nyavalya az, mint a pestis. Egy embernek a csüggedése, kishitűsége másokat megmételyez. Ez a csüggedés látszik igazoló módon megbénítani a mostani nemzeti küzdelmet is, amelynél pedig jogosabb, indokoltabb és szociális szempontból is célszerűbb küzdelmet még nem vívott eddig a magyarság, — mert az eddigi százados küzdelmek jórészt csak ideális javakért folytak, a jelenlegi harc ellenben, felismerve a XX. század primum principiu fiz öngyilkosok szigete. Irta: Kabos Ede. Szervánszky lengyel tenorista volt, természetesen a magyar királyi Operánál. Mint lengyel a hazáját, mint tenorista a hangját vesztette, de a budapesti „Törött Hangok Birodalmában“ még mindig előkelő helyet kaphatott a hangjavesztett férfiú. Egyszer aztán ki kellett derülnie, hogy nincs az a törött hang, mely még jobban meg nem tudna törni s a „Sába kiralynőjó“-nek első felvo nása alatt megtörtént a katasztrófa. A keleti királynő megemelte fátyo- lát, Salamon király dicső vezére hatalmas kitöréssel akart feléje sietni, de az a hatalmas kitörés olyan hatalmas letörés lett, hogy Sába királynője ijedten kapta vissza a fá- tyolát, a karmester pedig az első hegedűsök közé szédült a székéről. Mikor a fügöny rágördült a botrányra, a boldogtalan tenorista érezte, hogy vége van. Nem gondolt már arra, hogy , Goldmark operájának még van néhány felvonása, nem goudolt arra sem, hogy a keleti vezérkosztümben kissé feltűnő lesz az mát, az anyagi javulás, az anyagi haladás, a gazdasági függetlenség érdekében folyik. Szabadié az ilyen célokért folytatott küzdelemben mindjárt az első felbukkanó akadálynál gyáván visszalépni. Indokolt e csak a legkisebb mértékben is a cslig- gedés, a lemondás ? A király tiltó szava kétségtelenül nagy akadály. De vájjon legyőzhetetlen-é ? Hiszen ha egy sziklahegyet akarnék a lehelle- temmel ellujni, kétségtelenül indokolt volna a reménytelenségem, ha látnám, hogy az a sziklahegy meg sem mozdul az én lehelle- temre. Pedig ugyebár ha a föld gyomrában meggyűlnek a mérges anyagok és kitörni akarván, utat nyitnak maguknak, — az a hatalmas sziklahegy is, mint könnyű kártyavár omlik össze, úgy, hogy kő kövön nem marad. De ne vegyük ezt a képet olyan rémesen. Csak egyszerű, mindenekfölött uralkodó igazságot, törvényt lehet ebből megállapítani, — azt, hogy nincsen olyan erő, nincsen olyan hatalmasság a földön, ami holnapra el ne pusztulhatna, — egy nagyobb erő folytán. A királyok szava kétségtelenül sokat szerepel a történelemben és nagy erőt jelent. Népek javát mozdította elő néha, — nemzetek kárhozata lett sokszor. De nem ismeri a történetet, aki azt állítaná, hogy a királyok szava változást soha nem szenvedett. Julius Cézár királyi ajaka, mely egy világnak parancsolt, — némán csókolja nagy elleinfelének Pompéjusnak a szobrát, a nagy Szolimán szultán — aki mint egy isten van az égben, akként akart egy ur lenni a földön, — Szigetvár ostrománál márnem vezényli népének ezreit, — s a nagyok legnagyobbika Napoleon, Szent Ilona szigetén hiába kiáltana már a tenger viharára, hogy némuljon el — az már neki nem engedelmeskedik. A király szava is csak egy emberi szó. Hatalma ereje ennek a szónak nem örök életű, mert véges, mint minden emberi. — Ha a királyi szónak az erőt csak a fegyverek, csak a hatolom külső, drasztikus tényezői adják, — és nincs ott mellette, ami annak benső erőt, erkölcsi tartalmat adhatna : a nemzet ereje, a nemzet hozzájárulása ; — akkor az a királyi szó lehet egy rettenetes ágyú, de amelyiknek töltése nincs, — lehet egy rettenetes kard, de amelyiknek éle elkopott. Ez a királyi szó tehát össze- ütközézbe jött most nálunk a nemzeti akarattal, — a nemzet kivánságaival, a nemzet gazdasági fejlődésének a programmjával. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak tehát engedni kell. Csak ez a két eset lehetséges. Hazug alapot teremt mindenki, aki harmadik utat keres a kibontakozásra. Ep oly hazug alap lesz az, mint a 906-os kiegyezés volt. S hogy az ily hazug alapra való építés milyen államférfim bölcseség, azt a következmények ijesztően mutatták meg. Ebben a hazugságban érlődött meg sok nagynevű emberünk tekintélye, pusztult el a nemzet kebeléből a hit, a bizalom és ez a hazugság mételyezte meg a kishitűség, a csüggedés miazmáival a lelkeket. Engedjen a nemzet, adja fel jogait, — mert azok érvényesülését nem engedik. Ezt hirdetik e Deák Ferenc esküdt tanítványai. Annak a Deáknak a tanítványai, akinek hitvallása volt a nemzet erkölcsi erejének, a není- zeti öntudat fenségének mindenek felett való legyőzhetetlen hatalma. A történelem logikájából, az államalkotó tényezők erőviszo* nyainak úgyszólván már megállapodott, leszürődött törvényeiből bizton következtethetjük, biztos hittel állíthatjuk, hogy egy öntudatos nemzeti akaratnak az érvényesülését, — a királyi szó meg nem akadályozhatja. — Nem teóriák ezek, — csak törvények, Színház után menjünk REUMANN ADOLF PANNONI« = KÁVÉHÁZABA. = Hideg buffet, pontos és szolid kiszolgálás. Egy színházi vacsora 70 fillér. Lapunk <5 oldal esti Budapest utcáin elkódorogni ; csak arra gondolt, hogy most már nem tud tovább ellentállui a sokszoros hívásnak, melylyel a vendég- szerető Duna magához csalogatta. Egyszer meg keli halni s a korcs lengyel ebben a pillanatban elát kozta gyávaságát, hogy ennyi ideig halasztotta hősi halálát. Az embernek mindig egy nappal korábban kellene öngyilkossá lennie, semmint kénytelen vele. Egy sülét köpenyeget kapott magára s aztán kiszökött az estébe. A Dnuapartig sokszor volt az az érzése, hogy valaki követi, de a világért se nézett volna vissza s csak az elhagyott rakodóparton vette észre, hogy még valaki reszket mellette. A tenorista haragos indulattal mérte végig s maradék tenorisla méltósággal akarta otthagyni, de akkor könyörögve, halk siránkozással csengettyüzött egy vékony leány-hang : — Oh, Szervánszky ur, ne ölje meg magát! Szervánszky megismerte az operai kórus egyik névtelen istennőjél, akit a kuliszák mögött a „kis nyálasának kereszteltek s aki hónapok óta minden fellépésekor ott lebzselt az öltözője előtt. Másodszor is megcsi nálta azt a méltóságos mozdulatot, melylyel a színpadon azt szokta kifejezni 1 „Menj, terhemre vagy“ — de a kis nyálas már a karjába kapaszkodott. — Nem szabad magát megölnie, Szervánszky ur. En meghalok, ha maga a Dunába ugrik. A tenorista kába agyában egy pillanatra fölbukkant az a probléma, hogy vájjon a kóristaleány halála zavarhatja-e őt a vizbeugrásban, de különben sem volt súlyosabb problémákra berendezve, tehát egyszerűen, természetesen azt mondta a leánynak, hogy fogja be a száját s hordja el magát, mert úgy löki oldalba, hogy arról koldul. A kis nyálas azonban, úgy tetszik, nem volt finom bánásmódra kapatva s a tenorista egyszerű szavaira még erő sebb zokogással felelt. — Ha beugrik a Dunába, én is utána ugróm. Ha nem akart az életben szeretni, ón elmegyek magával a másvilágra. Szervánszkyt ennyi áldozatkészség mégis meghatotta s nem bánía tovább, rövid beszélgetésbe eredt a leánnyal. — Vége mindennek, ugy e? — Nem pisszegtek, inkább sajnálták — siránkozott a leány. A tenorisfa mélyen elgondolkozott, vagyis a sötét vízre meresztette szemeit. — Azóta már elkezdhették a második felvonást, ha ugyan elkezd hették. Vájjon ki ugrott be helyettem ? Es mit fognád holnap irni az újságok ? A kis nyálas pityergett. — No, hogy én mit kapok a rendezőtől 1 Szervánszky közben értekezett a Dunával s megállapodásra jutott. Megfogta a leány karját, olyan széles mozdulattal, olyan játékszenve- délylyel, mint a színpadon szokta a mogszokásból énekelve ostromolta: — Haljunk meg együtt! — Igen haljunk meg együtt, — szepegett a kis nyálas. Ez a világ úgy sem a mi világunk többé! — hörögte a tenorista. — S engem úgy is elcsapuának. Es én úgy szeretem Szervánszky urat! — tört ki az első magánszólam a kóristaleány melléből.
