Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. január-június (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-10 / 29. szám

HÚSVÉTI MELLÉKLET.

A páuáskodó asszony.

Irta: Constantin Maud.

Firtosvári és oklándi Oklándy Dé- nesné szül. Budvári és miklósi Miklóssy Klementine, 65 éves, magas, erőteljes férfiasszony, napbarnított, kemény arcában, a rideg, szürke szemek között fennhéjázó sasorr ül; a gőgösen felbiggyesztett ajak fölött jókora bajusz sötétlik.

Oklándy Dénes cs. és kir. kamarás a férj, nehéz lélegzetű, fájós lábú, szelíd ősz emberke.

Oklándyné az düledező falusi kastély verandájának egyik nyú'ttes pam- lagján ül és eltört lorgnette-je nyelét cérnával kötözgeti össze. Előtte az alátámasztott sánta lábú asztalka szinehagyott címeres abrosszal van leteritve ; rajta két kávés csésze : az egyik csorba, a másik drótozott, de mindkettőn ott díszeleg az Oklándyak aranyos mezőben sétáló kék pávája. Drót kosárban pirított kenyér: reggelihez van terítve.

Férj (zajtalanul nyit be a verandára; feleségét megpillantva feléje tipeg és gavallérosan kezet csókol, aztán félénken és kissé túlzott nyájassággal köszönti): Jó reggelt kedves Mimi! (Túlzott aggódással) Nos, hogy pihentél ? Remélem, éjjel alább hagyott gyötrő fejfájásod?

Feleség (anélkül, hogy a köszöntést viszonozná vagy felpillantana, mély torok hangon): Dehogy is! Egész éjjel zakatolt a fejemben. Azt hittem reggelig meg kell őrülni. Fájdalmamat tetézte az a sok gond. De hát csoda ? Sok kiadás, semmi bevétel ... Az idei aratás gyalázatosán fizet . . .

Az idén aligha kerüljük el a csődöt .. . (Férjét megvetően fikszi- rozva.) Persze te, akinek ma éppen úgy meg van a jó kosztod, a havannád, a könyveid, a cselédséged, mint ezelőtt 15 évvel, mikor még ötvenezer korona volt a jövedelmünk: te csak mosolyogsz nagy hülyén, ha csődről beszélek 1 . . . Dénes! én már beleuntam ebbe a zaklatot életbe Utóvégre is, sok a mi sok . . . Azt hiszem 67 éves korommal rászolgáltam a pihenésre . . .?

Férj (félszeg udvariassággal): Oh, még csak 65 éves vagv,. kedves Mimikém, 65 éves . . . Minek véni- ted magad ?

Feleség (dühös elkeseredéssel): Két évvel több vagy kevesebb, az én koromban az olyan mindegy ! Különben pedig itt arról van szó : vagy otthagyja Guszti katonáékat, haza jön, megházasodik és leveszi vállam- ról a terhet vagy, — kolostorba megyek és ti álljatok a fejetek tetejére.

Férj (ijedten néz az asszonyra és idegesen köhécsel. Egy pár mély lélekzetvétel után elszántan hadarja): Ma reggel kaptam Gusztitól egy levelet, amelyben azt iria, hogy neki tetszik egy fiatal leány és ha te nem elleneznéd, ő megkérné . . . Kér, hogy ne áldozzuk fel kicsinyes hiúságnak az élete boldogságát . . . Izé . . : igen . . . Stigwitz Vali.

Feleség (az asztalra csapva, or- kánszerü, dörgő hangon): Micsoda összeesküvést szőttők ti az én hátam megett, Dénes ! ?

Férj (Megrémülve): Esküszöm neked, édes Mimikém . . .

Feleség (szikrázó szemekkel): Na, csak hallgass! És szégyeld magad 1 . . Mik voltak a mi atyáink ? Kamarások, vagy foltozó vargák ?! . . . Nem röstelnétek a Stigwitz szatócs lisztes zsákjába fullasztani az Oklándyak büszke páváját?! . Hát nem szégyellenék ha egy szatócs lánya lenne a menyed ? Dénes, Dénes .. .

Férj (botjával a padozat kőkockáit bökd jsi, majd egyet-kettőt köhint és elszántan neki vág): Stigwitz Vali szép, müveit és dúsgazdag leány, akit, szerintem bármelyik mágnás nyugodtan elvehet. Stigwitzet nem lehet szatócs számba venni: ő nagykereskedő, aki úgy műveltségre, mint vagyonra nézve akármelyik vérbeli mágnással kiállja a versenyt. Különben pedig, a te kedves barátnőd, Brumbeer grófné, a csillagkeresztes és palotahölgy a lehető legbarátságosabb viszonyban van Stig- witznével.

Feleség (gúnyosan kacagva); Dénes, te a fejedre estél. Hát értsd meg: Az ember falun nem lehet válogatós. Mi elmegyünk Stigwitz- néhez, megesszük a francia szakács kitűnő főztjét, megisszuk a pompás borokat, ünnepeltetni engedjük magunkat a parvönü szalonban : de ez még nem barátság! Légy nyugodt, sem én, sem Brumbeerné soha sem fogjuk „te“-nek szólítani a bótos- nét. Azt már megbeszéltük a gróf- néval, hogy Pesten nem fogjuk „őket“ észrevenni ... A lány elég csinos és tekintve a szülők származását csodálatosképen disztingvált: de mond Dieu, ki tehet róla, hogy nem „magasan“ és „jól“ született? . . Ezzel tehát letárgyaltuk a Stig- witz-familiát . . . Gusztinak ird meg, rögtön, hogy amig én élek, csakis egyenrangú házasságot köthet. Ms- tenem, mi is lenne az Oklándyakból, ha én nem őrködnék a családi tra- ditiók felett! . . Igen : még azt is megemlítheted a levélben, hogy a szomszédék arany griffmadara egészen jól illene a mi büszke pávánkhoz.

Férj: Te Frumbeer Elzát gondolod ? Az a lány nem menne a mi fiunkhoz.

Feleség (a helyéről felpattanva): Egy Oklándyhoz? Na, azt szeretném én látni! Most már csak azért is megmutatom neked, hogy nem múlik el egy fél év és a menyem lesz Elza grófnő . . . En most megyek a csépléshez, te pedig rögtön ülj le, Dénes és igazítsd helyre a fiad fejét. Aztán jól megnyomd a pennát! Adieu!

Férj (Félelemmel vegyes csodálattal néz a felesége után, amig csak el nem tűnik a szeme elől; aztán nagyot sóhajt és botjával a kőkockára dobbantva motyogja.) : Micsoda acél karakter! . . Es éppen olyan páváskodó természetű, mint 45 évvel ezelőtt, mikor elvettem . . .

*

Egy hónappal később.

Férj, feleség ismét együtt ülnek a verandán. Reggeli után vannak, olvasnak.

Férj (az újság felett, csak úgy odavetve): Édes Mimikém, nem gondolod, hogy Guszti túl sokat jár Stigwitzékhez.

Feleség (fölényesen mosolyogva): Légy nyugodt, Déneském, nem a szatócs-leány kedvéért ... A szép Iloche Marie, a francia bonne vonzza. Most már bevallom neked: én ajánlottam Marie-t Stigwitznének. Legutóbb Pesten létemkor Daisy nice- emtől kértem el „villámhárítónak“ a szatócsékhoz. A dolog egészen jól indul : Guszti rá se néz többé Valira. Ha a kis bonne esetleg imper- tinenskedne, egyszerűen elküldetem. Brumbeernével tegnap már rendbe hoztam a Guszti ügyét. Láttad volna csak, örömében hogy kacagott, hogy ölelt-csókolt a grófné! . . .

*

Félév múlva.

Ólom szürke, téli reggel van. Oklándyné a fütött verendán ül és az imént érkezett napilapot olvassa. Alig futott át néhány sort, mikor

Oklándy gyorsan benyit: arca ki van pirulva, szemei különös tűzben ragyognak, ajkát kárörvendő mosoly torzítja el.

Férj: Meglepő újságok, kedves Mimi! (kezében egy nagy borítékot és egy nyitott sürgönyt lobogtat.)

Feleség (mohón nyúl a levél és sürgöny után, de a férj csak a borítékból kivett karton-lapot nyújtja át, melyről hangosan olvassa): „Gróf Brumbeer-Rotenfels Bruno cs. és kir. kamarás és neje szül. Glatzau- Villenstein Elise grófnő, csillagkeresztes- és palotahölgy, örömmel tudatják, hogy fiók gróf Brunbeer- Rotehfels Erich, cs. és kir. kamarás eljegyezte Stigwitz Valeriet, Stigwitz Leo és neje Korb Ida leányát“, (dühösen): Őrültség! . . . Rögtön fogatok és átmegyek a grófnéhoz; hátha még sikerül viszszameneszteni ezt a csúf mesalliance-ot. (Rövid gondolkozás után): Eh, különben : ki mit főzött, egye meg ! . . . Mily szerencse, hogy nem a mi fiunkkal történt meg ez a . . .

Férj (alig palástolható örömmel közbe szól): Halld csak a sürgöny tartalmát! (Lassan, minden szót erősen hangsúlyozva olvas): „Ma reggel esküdtem örök hűséget Hoche Mariénak. Fiúméba utazunk. Cim: Oklándy, Hotel Bellevne.“

Oklándyné kikapja ura kezéből a sürgönyt és hosszan, bambán bámul a gyilkos sorokra. Egyszerre csak, mintha villamos ütés érte volna, gyorsan felpattant a helyéről és áthajolva az asztalon, acélos öklével az Oklándy arcába akar csapni, de hirtelen hüdés éri és elkékült arccal, bénán rogyik vissza a pam- lagra.

Uzsorás Náczi husvétje.

— Alkalmi tárcza. —

Irta : Dr. Czirbusz Géza.

lstenös Náczinak is nevezték, mert bújta a templomot. Bimeat minden proseczióra, litániára, esketőre, aratóba, búcsúztatóra; el mindenféle páterektől rendezett roissióra, elmélkedésekre, vezeklésekre, — még Mária Radnára is elszármazott is- tenös Náczi, 1) inert oda sok embör gyűlt össze és ügön-ügön szerötte az áhitoskodó népöt, 2) mert — no hát kimondjam? — mert kölcsönügyleteket intézhetett el úgy 8—10°/ü perczentre, természetesen titoktartás és magyar tanyai böcsület előfölté- felezése mellett.

Mert hát tanyás magyar volt a vörös Náczi. Az alsó tanyákról való kunmagyar. Az isten akárhová tőgye.

Alsó tanyák ! Sok tiszaparti városnak van alsó tanyai része — nem tartozik ide, micsodás alsó tanyákon volt istenös Uzsorás Náczi portája. Hárs és diófa termett az udvarán, ebben eltért az apró ablaku, eleven sövénynyel elkerített kis cserepes házikó a többi, akáczfáktól körülölelt tanyai nádfedeles háztól. Telt cseréptetőre a beszedett uzsora-kamatokból. Ha be nem ütött a repeze, elhullott tavasszal a lábas jószág, nem fizetett a paprika és kukoricza — segített uzsorás Náczi. Kivált igy kikeletkor, tavasz elején, midőn elfogyott már a téli elemózsina, eladódott adóra borjú s a malacz, elvitte a süldőt az ármentesitő végrehajtó s elhajtotta a tehenet — a takarékpénztár ki nem fizetett törlesztési kamatok fejében. Enni, végtére muszáj mindennap. Ha nincs is viganóra, rámás csizmára, fodros rokolyára és se'yera kendőre önni kell mindönkinek a legszegényöbbik házban is. Hogy mit? ... az mellékes. A mi olcsó, olcsóbb, legolcsóbb és legkiadóbb, hogy jóllakha- tik vele az ember. Azaz úgy rémlik előtte, hogy jóllakott. Például csicsóka, paprikás krumpli, lebbencs leves, szalonna nélkül való, hústalan vagy lucskos káposzta, zsirtalan bo- dág, élesztő helyett klórral felfújt nyirkos, a gégéhez ragadó kenyér stb. stb. Nagy urak, szoczialista mágnások, kik könyveket irtok Magyarország viruló közgazdaságáról, ti tulnan jóllakottak, nem tudjátok, min él a tanyai zsellér, mivel tartja vánnyadt gyermekeit — mert senki sem lát a szögény embör hasába, mint mondani szokás. Bizony a Vetro Márton hasába sem látott senki. Élt, nyomorgott háza népével, a hogy tudott. Maga alig birt már valamit keresni, hitös társa, a fájdalmat és szegénységet némán tűrő felesége nem élt többé. Addig, addig dolgozott, napszámoskodott, mig beleveszett a munkába. Juliskát és egy csomó apró árvát hagyván maga után.

Juliska 16 éves volt. Amolyan síksági vadvirág. Lenvirágszemü, sáfrányhaju, kicsi állu s kezű, lapos koblü kis leányzó. Pélt az emberektől, még templomba sem járt, csak úgy a keresztuton felállított feszület előtt vagy anyja sirdombja mellett mondta el imádságát. Hogyan mehetett volna ő! ! a templomba? hol csattos topánu, százrét szoknyáju, pántlikás hajú, vidám arczu lányokkal találkozott volna!? Kik mindég jóllaktak! Akik nem ismerték a fosz- iányos ruhát, kilikkadt topánt, kik szerelmet, vigságot, lelki megnyugvást kerestek a tanyai kápolna hűvös boltozata alatt. Hát Juliska? Szegényke sohasem tudta életében, mi az a vidámság, mosoly, fiatalos pajzánság. Kivált igy husvétkor, mikor az egész világ derült, mikor szebben világit a nap, éléukebben tündöklik az égboltozat s illatosabban nyílik a mezei virág.

Ott állott most is a feszület aljában, meiőn nézve a semlyékek üde pázsitját, hallgatva a feje fölött elvonuló vadlibák gágogását s a távoli kápolnának istentiszteletre szólító harangját — a mikor uzsorás Náczi került elejibe.

— Hát itt hallgatod a misét, te istöntelön ? — szóllott feddőleg a lányhoz, felrántva bozontos szemöldökeit s behúzva szőrös amúgy is kurta nyálát. Ez a móres ? Mi?

„Nem mehetök ebbe a gúnyába a templomba, hol ünnepi ruhában van mind.“ — felelte szomorúan Julis.

— Már mér ne? Isten a szivet nézi, nem a gúnyádat. De hát te is apádra ütöttél. Lusta, istöntelön, rusnya nép vagytok, ahányan vagytok. No, de hát végét szakajtunk mi ennek a lustálkodásnak. Lám, itt a váltó. Apád váltója. Holnap után lejár. Aztán kidoblak benneteket a tanyáról.

„Ne tőgye édes jó Náczi bácsi. Hova lesznek testvérkéim! Nem tudok én még rájuk keresni. Apám meg eltörődött embör. Betög is testben, lélökben mióta anyánk ott künn fekszik az akáczos tövében. Könyörüljön meg Náczi bácsi rajtunk.“

A mikor igy szóllott a lány és rimánkodásra fogta össze kezeit, féirecsuszott kebléről az avítt ruha s kilátszott fehéren a patyolat teste. Náczi meghökölt. Ily ingerlő liliom kebel erősen feltüzelte képzelő tehetségét. Mert fukar volt az istenadta, de a szép vászon cselédet szi vesen elnézte, ha lopva is, mi pénzbe nem kerül. Azonnal fordított a dolgon és melegobb lőtt a hangja csillogóbb a tekintöte.

— Hát hiszön, beszéljünk okosan, ha mán úgy rimánkodol leiköm. Nem vagyok olyan rossz embör, mi-