Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. január-június (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-10 / 29. szám

29. szám (10)

FELSŐ MAGYARORSZAGI H I”R LAP

Szombat, április 10.

nőnek mondanak. Egy csókodért elhalasztóm az árverést ajévig.

A leány föleszmélt. Erőt vett rajta az asszonyi furfang, mely játszik a szerelemre gerjedt öreggel, mint macska az elkinzott egérrel.

„Egy csókomért nem bánti a tanyánkat? Egyéb semmiért.“ — kér. dezte a lány szaporán. „Az nem büD. Ugy-e ?“

— Persze, hogy nem az, kicsi cselédöm. Csak egy csókot adjál — (a többi jön majd utána, gondolta uzsorás Náczi.)

„Jól van no! Adok. De esküdjön meg Náczi bácsi, hogy nem bánt s hogy nem mondi meg senkinek.“

— Esküszöm Julis, hogy nem bántalak. Szakadjon rám a templom, üsön agyon a harangja, ha elmondom, hogy veled találkoztam. — így Náczi.

A leány feléje ment. Átfogta jobbjával derekát, magához vonta az öreg embört, de midőn az szurtos, tüskés ősz bajuszát a lány szűz ajkára akarta illeszteni, hirtelen kirántotta balkezével az oldalzsebében levő váltó lapot és menten apróra tépte, szaggatta.

Náczi elhült. Benne meg a pénzvágy kapott erőre s elnyomta pillanatnyi szerelmi felhevülését. „A pénzem te gonosz !“ rikoltotta rekedten és ellökte magatói Julist. — .A pénzem te csalfa tolvaj!“

Szél kerekedett. Elhordta a váltó apró darabkáit messzire, a szőlő barázdái közé. A templomban meg a másodikat harangozták.

„Kend raegesküdött, szakadjon rá a templom, üsse agyon a megszólalt harangja, ha nem tarti meg esküjét és szól a dologról. Föl is ut, le is ut. Sohasem láttam kendöt.“ Es haza futott a tanyák felé.

llj élet.

Irta: Salamon Adolf.

Eliz tizenkilenc éves volt, mikor hazakerült a neveidéből. Otthon szomorúság fogadta : kínosan kiáltozó szegénység. Szive megtelt keserűséggel, mikor látta anyjának beesett, sovány arcát s fehérre őszült, örökösen gondokkal küzdő apját. Egy pillanat alatt tisztán állott előtte a kétségbeejtő valóság: tönkrementek. Nem sokat gondolkodott, dolgozni ment. Zongoraleckét adott reggeltől késő estig.

ns ez igy tartott néhány évig, a mikor aztán egyszer csak férjhez ment. Nem igen tudta, hogy történt ? Az anyja meg“az apja is akarta. Jött egy ember: nem nagyon szép, nem is nagyon szegény. Karmester volt a színháznál, aki megunta az egyedüllét egyhangúságát, eljárogaiott Elizékhez és a vége az lett, hogy feleségül vette. A leány pedig hozzáment, hiszen mindenki akarta.

Eliz sorsa nem sokat változott. Háromszobás lakást béreltek. Az elsőben ők laktak, másodikban szüleik, a harmadik vendégszoba lett.

Leckéket adott, mint azelőtt s morzsolta napjait nyugodt csendességben, tarkaság és szin nélkül. Férjével úgy éltek egymás mellett, mint két ember, kik egymásra vannak utalva. Ebbe a sorsba még nem kellett beletörődnie, hiszen egyébben még nem volt része, mint monoton rendszeres munkálkodásban és meg volt győződve arról, hogy az ő élete igy fog elmúlni minden megrázkódtatás nélkül.

Egy év múlva elvesztette anyját s pár hónappal ezulán atyját is. Egyedül maradt fáradt idegzetű urával s élete egyszerűbb, kifejezéstelenebb lett . . .

Csakhamar azonban érezni kezdte azt, hogy ez az élet, melyet most él csak arra jó, hogy élénkebben vágyódjék egy másik után, amelynek kiáltóan más a karaktere. Lelkének ösztönszerü vonzódását természetes nek találta s lenyűgözött, nyugodt atmoszférához szokott melle mohón akarta magába szívni az uj levegőt.

De okos asszony volt és csendes átmenetet akart. Gondolkodása szabadabb, könnyebb lett. Nézni kezdte az embereket, kiknek annál jobb szemük van, semhogy észre ne vennének egy kifejezésteli szempárt, mely szemérmesen felkínálva magát nyílik feléjük . . .

*

A következő év telén önálló zongora számokkal szerepek a nyilvánosság előtt s kevés kivétellel minden mulatságon megjelent. A karmester ur észre se látszott venni ezt a változást; annyira kényelmes természetű volt már, hogy előbbi nyugodt életmenetének megtartására nem is gondolt. Követte feleségét és az egész éjszakát csendesen alsózva töltötte el.

Legutóbbi föllépésén tisztelőitől kapott csokrok között legjobban megkapta figyelmét három vérvörös szegfű, mely egy selyemszalaggal volt összekötve, amin egyetlen szó volt: „a leikéért“.

Rendkívül érdekesnek találta s szerette volna tudni, ki lehet ez a különös ember, ki ilyen — az egyszerűségével feltűnő módon — küldi elismerését.

A felelet maga jött meg, egy szőke ember képében. Eliz zavarba jött, amikor az idegen annyi melegséggel merte megfogni a kezét . . .

Hetek múltak el. Eliz egy nagyobb előadásra készült. Férjenek egyik fiatalkori kompozícióját akarta eljátszani. Nagy lelki izgalommal várta az estét s mikor végre a dobogóra lépett egy pillantással végig futott a hallgatóságon — a szőke embert kereste.

Sikere óriási volt. Nagy zaj, tom- bolás vette körül. Kábultnak érezte magát s a buffet be menekült, mely ilyenkor elhagyott szokott lenni. Ijedten lépett vissza, mikor megpillantotta a szőke embert, ki hátával ült feléje. Már vissza akart osonni, mikor észrevette, hogy a férfi kényelmesen szemléli mozdulatait egy fali tűkörből.

Feléje ment tehát és megérinté vállát:

— Ide száműzte magát és busul ?

— Bocsánat arról szó sincs.

— Akkor miért van itt és miért nem táncol ?

— Itt ülök, mert egyedül vagyok, Táncolni nem tudok; az élvezetem pedig teljes . . . nem érzi, hogy a cigány muzsikája finomabb, ha igy keresztül szűrődik a nehéz párás levegőn. Megtisztul! kifejezést kap : valami ki nem mondhatóan bizonytalant.

— Megint különcködik. De nem törődök vele . . . aztán mondja, miért nem gratulált? Annyi kéz nyúlt felém s köztük hiába kerestem a magáét. Most már minek ? . . .

— Hát jó, nem gratulálok, — mindamellett nagyon ügyes volt . .. élveztem magát.

— Nem értem?

— ... a szó legnemesebb értelmében ; magát élveztem. Nem a játékot és a muzsikát — hiszen akkor az ajtó mögül hallgattam volna, mint most teszem ... a legelső sorban ültem, alig egy lehelletnyire magától. A fény, mely a szemét kápráztatta, az enyémet is megrezegtette. ereztem amint melegszik és enged ujjainak merevsége.

Ezután már nem is az ujjaival játszott, hanem a „leikével.“ Egyéniség, gondolat volt előadásában. Ekkor eltűnt a hangszer, el a dekoráció, a keret és ott maradt egyedül úgy, mint egy e pillanatban befejezett portré, melyet a művész lelke ideáljáról alkotott s a melyet még körülleng ihletének glóriája.

Fehér ruhája összefolyt a dobogó bársonyával és ebből a csodálatos illata felhőből a szemén keresztül Ömlőitek az akkordok. Megnyilvánulása öntudatlan és mégis "határozott . . . engedékeny, elmélázó egy- egy finom átmenetnél, mit mosolyogva szel át a keringő motívuma. Kifejezése tovább merész és követelő,

mig végre győzelmében csókol és sugározva örvend !

— Csodálatos, a mit mond.

— Talán szokatlan?.. . Mondja! Tanulta sokáig a zongorát ? —Azonban szerencse, hogy akkor nem gondoltam erre, mert akkor nem tudtam volna élvezni csak — hallgatni.

— Furcsa.

— Mégis természetesnek vélem. Van erre egy érdekes esetem : Ismertem egy varieté cirkusz táncosnőjét. Mozdulatainak kidolgozottsága finomsága és harmóniája művészi jelleggel bírt. Beszéltek és mosolyogtak a lépései s annyi ritmus volt bennök, hogy a szemlélő méltán hihette, hogy nem ő táncol, hanem a dal fakad mozdulatai nyomán. Az eredetiséget csodáltam benne . . .

Egyszer együtt ebédeltünk. Tudtam, hogy imádja a májpástétomot. És csodák csodája, a művésznőm hozzá se akart nyúlni, hiába könyörögtem. Végre hosszú unszolás után elárulta, hogy nem mer enni, lévén vasárnap s igy a délutáni előadásra — ha enne májpástétomot — nem tudná megcsinálni hires kigyótáncát.

És látja, a májpástétom óta nem léteznek tánemüvésznők, csak táncosnők . . .

E szavaknál felállt a fiatalember s karját nyújtva partnerének, a terembe indultak. Eliz fehér ruhája félénken simult a fekete markáns tónusához. A íeléjök áramló zűrzavaros bágyadt moraj egyre erősbült. Ahogy beléptek, élénkebb keringésbe hozta vérüket az energikus megnyilvánulása a zsibongva hullámzó életnek. Lehetetlen ellenállani a hevült arcokból elősugárzó, ragyogó szemek szug- gesztiv hatalmának. Az egész egy éles szögletekkel biró káosz, amiben összeolvad a búgó, dévaj kacaj a jókedv egészséges nevetésével; ahol a hangnélküli vágyteljes sóhajok ősszeölelkeznek a fáradt és nenéz lihegéssel. A nyüzsgő változatosság, a sokféle illat, a vakító fényesség merengővé tette mindkettőjüket.

Pillanatok múlva tovább haladtak. Uj, meg uj arc perdült eléjük ; egy- egy röpke szó csengett fülökbe, melyre a feleletet már a túlsó fal drapériája nyelte el . . . Csak azt vették észre, hogy elhalt mögöttük a zaj, a nyüzsgés. Újra egyedül vannak . . .

— cn imádom a zongorát, tanítson meg bánni véle. Eliz meglepő- dötten tekintett társára s elgondolkodva szólt:

— Miért van az, hogy vissza kell utasítanom a szavait. Egészen tisztességes az ajánlata s érzem mégis, hogy az arcomba szökött a vér.

— Ez onnan van, hogy mielőtt férjhez ment „jól nevelt leány“ volt s most „tisztességes asszony“ . . . Mert mi következnék abból, ha maga zongoraleckét adna nálam ? ... Az emberek, a város, a világ, a nagy. hatalmas közvélemény mind elintéznék, hogy maga egy erkölcstelen, könnyelmű teremtés, akinek nem lehet közelébe engedni az ártatlan, fehér lelkű gyermekeket.

— Mennyire igaz ! ?

És mondja ! Elfogadna tanítványának ?

— Az lehetetlen.

— Maga nem ismeri az embereket. Miért akar valami szűk sikátoron bujkálva eljönni az én lakásomra, mikor én a legszebb verőfényben, vörös szegfüvei a kabátomban juthatok be magukhoz. Hiszen otthon van a férje? . . .

Úgy hajnal felé a hűvös előcsarnokban reszketve fogta össze Eliz prémes bundáját. Mellette haladt görnyedt lépésekkel a karmester ur. Férjét engedte előbb a kocsiba, mig ő búcsút intve súgta:

— Viszontlátásra az első leckén. Tompán csapódott be a kocsi ajtaja. A szőke ember a gyalogjáró szélén állt. Már derengett a hajnal ; az első napsugarak feltörtek a horizontra. Halk zugás, a távol kelet mesés ébredése, az elmúlt éj édes

zsibbadtsága, a távozó fogat elhaló dübörgése kisérték tova.

Eliz az ablakmélyedésben ült. Egy divatos regényben lapozgatott. Olvasni nem volt türelme; tekintete az óra lapjára tévedt minduntalan s szemeivel is szerette volna segíteni járásában e lomha mutatót.

Soha ennyire nem érezte az idegeit; közérzetébe belelopta magát valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, ami elömlött egész valóján.

Megunta könyvét is, ledobta a zongora hátára. Nagyot csendültek a húrok s kellemes összhanggal gomolygott elő egy hanghullám a hangszer öblös mélyéből. A zsongás még tovább rezgeti andalító nyugodtságával és soha nem érzett sejtelmeket ébresztett lelkében. Ebben az elmélázó tehetetlenségében, a mikor egész lényét fogva tartja sok emberi dogma, szokás, kötelesség és mi egyebek ? . . . Amikor nem tudja semmiben kifejezésre juttatni érzését, gondolatát? . . . Ennyi megkönnyebbülést tud hozni ez a véletlen dallam . . . kifejezetlenül szunnyadó vágyai energiával és a megértés nagy gondolatának érzetével ültek szemeiben. Sóvár, a fellobbanásra kész tűz ez, mely még apró, megvillanó kóbor tüzeknél egyetlen szikráját sem vesztette el.

A lelke pillangó szárnyakon vissza szállt a múltba és visszahozta egyetlen percnek a varázsát. Oly kevés az a mi történt. Apró, megrázkódás nélküli regény; kicsiny múlt, mely összeölelkezik a közeledő jövő boldogságával s mind az egésznek szépsége. Benne zsong, abban a néhány szóban, melyeket akkor súgott feléje, hogy utólszor találkoztak s amelyek most is rajt ülnek titkos tűzben égő ajakán:

— Viszontlátásra az első leckén. A szavak elszállottak, nekiverődtek a hideg kőfalnak, betöltötték a szoba legparányibb szögletét és oda lehelték mindenhová:

— A viszontlátásra . . . s ennek a viszontlátásnak a varázsát érezték a holt bútorok, a szőnyeg, a levegő. Mintha egy aranyos bóditó párázat lopta volna rájuk magát . . .

A férfi csendesen jött be, mint az árnyék. Csend volt, nagy hatalmas csend, mely nehézzé tette a levegőt. Szavakat ilyenkor nem keres a lélek. Amikor igy uralkodik az érzés az idegeken, az izmok ernyedtek lesznek. Az értelem tisztultsága, finom ösztönével tiltakozik az ellen, hogy a hörgő tüdőn keresztül rekedt durva hangú szavakban nyilvánuljon meg a gondolat.

Eliz kezét nyújtotta s a férfi magánál tartotta hosszan a remegő ujjakat. Az asszony nem vonta vissza; mosolyogva szólt rá :

— Maga úgy megtudja fogni a kezemet . . .

— Miért nem ül le?

— Köszönöm! . . . meg kell vallanom magának, hogy — félek. Mintegy magyarázatul tette hozzá :

— Nincs itthon a — férjem.

— Maguk nők kétfélekép félnek. Először: mikor attól félnek, hogy bejöhet valaki. A másik pedig, mikor azért félnek, mert nem jöhet be senki. Az elsőnél a nő mindig szeret, mig a másiknál gyűlöl.

— Nem . . . nem ! mily különös gondolatai vannak. Talán nem is félelem az, amit érzek. Hiszen vártam, tudtam, hogy jönni fog . . .

— Tudom, nem is félelem az, a mit érez. Inkább megbánás. De ennek igy kell lenni s erről mi nem tehetünk. Megtörténik, hogy nehéz bűnt elkövetett asszony évek múltán tér meg urához, ki ridegen taszítja el magától a könyörgő„nőt. De a feleség nem tágít ... És higyje el, egy édes percnek a felidézése, egy feledt emléknek a felújítása elég ahhoz, hogy a férfi olyan gyönge legyen, amilyen csak egy férfi lehet. A hitvestársak, ha tudták is kevés ideig idegenek lenni egymással szemben és talán hinni is tudtak percekig, hogy közöttük többé semmi összefűző kapocs nincs - mikor meg-