Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. január-június (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-10 / 29. szám
29. szám.-(12) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szombat, április 10. majd! Jó, jó, engem lenéz, megvet .. . Hm! . . . Gogoláné pedig erélyes lépésre szánta el magát. Kikocsizott a Lankás majorba és megkérte Ilonka bárónő'kezét Gogola Rudi részére. Flóra fagyosan végig hallgatta vendégét, aztán igen nyugodtan szólt: — Ilonkát nem veheti el a fia! Katonatiszt nem vezet oltárhoz olyan leányt, kinek nincs atyja . .. Törvényes atyja . . . Gogoláné döbbenve nézte ezt a rettenetes hidegvérű asszonyt. — Hát nem báró Ringhof Iván az atyja ? — u. — A volt uhlánus főhadnagy ? — Az. — Itt volt állomáson ezelőtt... ezelőtt... — Epen tizenkilenc éve. Önnek is udvarolt. Emlékszik reá? Mennyit táncolt vele ! Emlékszik arra a tiszti bálra, melyről Önt hazakisérte ? . . . — Óh akkor már asszony voltam. Én korábban is ismertem. Még leány voltam, mikor el akart venni. Nem tagadom, szerettem is, de aztán . . . — Nem volt meg a kauciója és a báró is szegény volt. — Ah, igen. Ilyen kegyetlen az élet, a sors! — Nem, csak mi vagyunk gyöngék! — Néhány évre rá aztán a báró újra idejött állomásra . . . Ennek csakugyan tizenkilencz éve . . . Meg akart hódítani, de én — erényes nő voltam mindig. Flórát ez se hozta ki a sodrából : — Nekem pedig sötét végzetem ez az ember! Áldozatul estem — Ön helyett. Vétkét soha jóvá nem akarta tenni. Nekem se volt meg a kaució s amikor kivetkeztették az uniformisból — a becstelen már nem kellett nekem ! Mert elérte Isten büntetése. Rangját elvesztette, leányáról sohasem gondoskodott. Már teljesen züllésnek indult. Részeg és kártyás . . . Abból él, hogy fosztogatja a tapasztalatlan ifjakat . . . / Gogoláné látta, hogy semmi reménye nincs. Mit mondjon majd a fiának ? Még belebetegszik a szegény fiú! IV. Aznap este Flóra és Ilonka sokat tanakodtak a Lankás majorban. Benn a városban pedig Gogola ur és gőgös neje álmatlanul töltötték az éjt. Csak Rudi nem vesztette el a fejét. Vasútra ült, hogy felkeresse báró Ringhof Ivánt. Egy lebujbán meg is találta. Nem sokat beszélgettek együtt. De megtették azt, hogy vasútra ültek és már délután ott volt az egykor daliás uhlánus főhadnagy a Lankás majorba. Mosolyogva szólt: — Ha csak az kell, hogy oltár elé lépjünk kedves Flóra és leányunk azonnal boldog lesz: én megteszem ezt a lépést. Flóra ránézett a duzzadt arcú, vöröses szemű emberre és ösz- szerázkódott az ijedelemtől. Hát ez az a gavallér aki hálójába kerítette ? Ez az az egykori szép hóditó báró, akinek csábitó szavai elkábitották őt ? Hisz ez már a férfiak szemetje. Milyen lehet a lelke, ha már a külseje ilyen ? Élesen szólt Flóra: — Es mit kíván tőlem, ha felveszem a nevét ? Mert hisz önnél mindennek ára van! A züllött ember hunyorgatott néhányszor, aztán szégyenkezve motyogta : — Hm! Hát mégis csak szükség van ram ? Hányszor próbáltam közeledni Önhöz. Hányszor kértem a bocsánatát ? Es mindannyiszor visszautasított. Pedig megbántam mindent, nyomorult koldus vagyok. Es most mégis akarja a bárói címet és nevemet? Hahaha! Tudom megveti mindakettőt, megvet és utál engem is . . . Meg szeretne fojtani a tulajdon kezeivel, de azért oltárhoz lép velem. Persze! A hadnagy veje igy akarja . . . — Nos, hát mi az ára ? Beszéljen ! Akarja, hogy önre Írassam a Lankás major felét ? A másik felét majd én kezelem. Akar-e gazdálkodni velem ? Ideje hogy kipihenje magát a jó falusi levegőn. Es kacagott hozzá. A szomszéd szobában erős zokogás hallatszott . . . Flóra besietett a leányához, ki Rudival együtt leste: mit határoznak a szülők. — Hallottad Ilonka ? Hallottad ? — Es ? Megtegyem ? Szólj! Illonka ráborult anyjára és rebegte: — Mindent hallottam, halálod lenne ez a házasság! Oh, én édes anyám, milye,n élet várna mindnyájunkra. Nem megyek férjhez! Ne követelje Rudi! Te se tedd meg ezt a lépést anyám !. E pillanatban valaki fölcsapta az ajtót. Báró Ringhof Iván állt ott. Minden szó a szivébe nyi- lalott s most azt se tudta mért — látni akarta a kérlelhetetlen bírót. — Csak rajta! Te is! A lányom ! Hát a leányomnak vallód magad . . A lányom Ítél igy . . . azgyalázigy . . .Te. .. Te. . . S a mig beszélt, mind merevebben nézte a magas, büszke hajadont . . . S minél tovább nézte, hangja mindjobban meg- csuklott . . . Már kapkodott szavak után . . . Azt se tudta mit mond . . Elfelejtett haragot, panaszt . . . Már csak a tekintete beszélt ... az elboruló tekintete . . . mely odatapadt a gyönyörű leányra . . . Ilonka riadtan nézte a mindjobban összeroskadó embert, kit hirtelen elfog a szemérem és lesüti szemeit előtte, a saját lánya előtt. Sohase beszélt vele.. nem is igen látta. Eveken át alig is tudott róla, az apjáról és most előtte áll . . . megvetéssel akarta sújtani! . . . Tekintetük újra találkozott . . Aki nem bírta elviselni a másét, az a báró volt . . . Elfordult, el is födte tenyerével a szemeit. A szégyen, az a becsületes érzés, mely régen kiveszett a leikéből, ez rohanta meg kajánul és nem birt annak az ártatlan, 'tiszta, bájos gyermeknek, a saját gyermekének arcába tekinteni!.. Ilonka lelkében is valami csodás sejtelem támadt e percben. Úgy érezte, hogy föl kell kiálltam', látva ezt a nyomorult embert, akinek életét köszönheti. Odalépett hozzá és megragadta kezét: — Atyám ! Miért akarod, hogy boldogtalan legyen anyám? Hisz nem becsül téged! — Ilonkám ! Leányom ! cs a megtört ember leroskadt a gyermeke előtt. V. A tervvel hamar készen voltak mindnyájan. Gologa ur nem ismert tréfát semmiben. Ő maga vette a kezébe az egész dolgot, a fiúét, Ilonkáét és első sorban a báróét. — Hadd esküdjenek meg! De ha Flóra nem bizzik benne s ha nem íratja rá a Lankás Majort: jól teszi, a vagyon mind a lányé, annak az öröksége. Mit is gazdálkodjék a leendő urával, ha nem bir megférni vele! Ismerem azt az asz- szonyt. Olyan erkölcse van, a mely el nem viselheti annak a korhelynek gondolkodását. Mert nem kell hinni az ilyen gyors megtérésnek! Persze elkábitotta a leánya szépsége, megtörte a vétek súlya, amikor saját vére dobott rá követ. Ez mind csak gyöngeség . . . Nem bízom az állhatatosságában ... Az ilyen alkoholista és kártyajátékos a pillanatnyi benyomás embere ... Beteg ember, kit kúrába kell venni. Majd én leszek az orvosa . . . Csak jöjjön ide mellém ... a konyakgyárba . . . Adok neki foglalkozást, jó fizetést ... még embert csinálhatok belőle, ha lehet. Gogola ur csöppet sem reménykedett, hogy terve meg is valósul. Ezt azonnal látta, a mikor vasárnap és harmadnap báró Ringhof előtt is kifejtette a jó útra térítés okos programm- ját. Az elérzékenyedett báró kissé zavartan hallgatta a jó tanácsokat és mindenbe beleegyezett, oly mohón, olyan örömmel, hogy Gogola ur a fejét rázta. Már kitűzték az esküvőt . . . már közeledett a lakodalom napja, már be kellett volna lépnie a bárónak a konyacgyárba, amikor hirtelen eltűnt, anélkül, hogy búcsút mondott volna bár kinek. Tudakozódtak utána Bécsben, Budapesten . . . Sehol semmi nyom. — Bizonyosan Amerikába ment ! — vélekedett Gogoláné. — Az ám, hisz ott dolgoznia kellene ! — vágta oda Gogola ur. Csak hónapok múlva jött hir, hogy Romániában folytatja kalandos életét. Később maga is azt irta, hogy soha többé vissza nem jön . . . Ne várják . . . Tekiutsék halottnak. Maga Rudi vitte el a levelet Gogola urnák. — Atyám most már el veszem Ilonkát, még ha törvénytelen is. S ha nem egyezel bele, én főbe lövöm magam ! — Ejha! Teremtette . . . S a hidegvérű Gogola ur visz- szadült támlásszékébe: amint ott irodájában ült. — Főbe lövöd magad ? Az én egyetlen tiam — főbe lőné magát? — Katonatiszti becsületszavamra mondom ! De már akkor sikoltozva berontott Gogoláné. — Megteszi! Lukács ! Megteszi! Ó én tudom mi a tiszti becsületszó! Irgalmaz neki Lukács ! Gogola ur megint hamar készen volt a tervével: — Katonatiszti becsületszó ? No hát elég volt a katonáskodásból . . . Egyet mondok: kettő lesz belőle! Holnap leveted a tiszti attiládat. — No persze! — sipított Gogoláné. Nem vagy katonatiszt — folytatta Gogola ur — és nincs becsületszó ! Ha polgárember vagy, amilyen a becsületes apád : még el is veheted azt a törvénytelen kisasszonyt. . . Holnaptól fogva üzlettársam leszel a gyárban . . . Majd beletanitlak mindenbe v . . — Óh Istenem! — sivalko- dott Gogoláné — U én szerencsétlen anya . . Az én fiam, az én dicső apám unokája. — Csitt! ... És — végeztünk . . . * Gogoláné néhány napra rá már buzgón mentegetőzött vendégei előtt: — Elvégre bárói vér van Ilonka ereiben ... Ha jól meggondolom : büszke is lehetek a menyemre ... Es ha én nem lehettem báró Ringhof Iván neje, a leánya legalább az én fiam felesége . . . Katona vér foly az ő ereiben . . . Hozzánk illik .. . Együtt maradunk . . .
