Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. január-június (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-10 / 29. szám
29. szám. (11 ) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szombat április iu. találják az elejtett láncszemet: hozzányúlnak egyszerre mindaketten, összeérnek a kezeik s a vér egymásra ismer. Úgy vagyunk mi most, mint a hűtlen asszony és a kegyetlen férj. Hidegek és kimértek akarunk lenni, szigorúan mester és tanítvány. És ez nem lehet! A hangjában mindig benne van valami oly jól eső, simogató gyöngédség. Tekintetében mindig látok egy kis lágyságot. Kezét nem tudom megfogni anélkül, hogy ne érezzem azt, hogy ez a kis kacsó most melegebb és amikor gyöngéden megszorítja az enyémet, hogy ne higyjem azt, hogy ez egy szívből jövő érzésének a refleksziója. — Ne beszéljen igy. Ezt nem szabad tennie. Könnyelműen Ígértem magának ezt a leckét . . . Hiszen most is kellemesen él lelkemben minden emlékünk. Érzem mindegyiknek a forróságát, a mélységét. A visszaemlékezés oly jól esik, a múltúnk oly szép. Es van-e nagyobb, szebb gondolat annál: együtt lenni, egyedül. Ennek a pillanatnak az el- jövele oly rég él bennem és most, amikor itt tudom magam mellett, — szinte remegek és félek... félek... Gondolja el, mennyi szív szakadna meg örömében, ha a legnagyobb vágyát hirtelen teljesülni látná . . . Kívül az ablak alatt leszállt sötét fátyolával az alkony. Bíborban égett a nyugoti ég alja. Szomorú szürkeség lepte el a szobát. Távol zsongás szűrődött át a levegőn. A férfi félig behunyt pillái alól tekintett az asz- szonyra, aki érezte a tekintet perzselését a vállán ... a haján . . . . . . Eliz ujjai önkéntelenül a billentyűkre futottak. Ragyogó dalt érzett szivében s mindene fellángolt, amikor lelkének belső forrongása hangra kenhetett ujjai alatt. Lágy, elmélázó édes-bus melódiák voltak ezek, amelyekben benne sírt- szomorúsága, ösztönszerü megnyilvánulása egy fellobbanó léleknek: soha ki nem mondott gondolatok ; kérdések, amelyekre eddig nem volt felelet; igéző tarka sokasága a képzeteknek ; a jövendő valósuló álmai. És zengett a dal szomorúan vergődve; rátapadt a férfi lelkére. Érezte, amint belé- ömlik ereibe, felolvad vérében s elönti testét. Agyára tolultak a gondolatok, feje hátrahanyatlott s szemei megpihentek valami tárgynélküli távolban. Ekkor volt legigézőbb a muzsika, ekkor hágott benne zenitjére az indulat, ami kilángolt az asszony szemeiből is. Eliz száraz forróságot érzett a torkában, ajkai kiszáradtak, összefutott bennök testének minden melege. Ujjai nem bírták tovább a billentyűk csontjának simaságát. Felugrott, ijedt és égő, ostromló szemekkel állt egy darabig, aztán oda- omlott a férfi elé. A különös természetű szőke férfi magához vonta a remegő testű asszonyt és elvitte magával. * A karmester későn este jött haza, a lakást üresen találta. Egy utcai gázláng eltévedt sugara éppen az arcára esett. Sárgás fény reszketett a bútorokon. A zongora előtt gyűrötten hevert egy kotta a karmester ur egy ifjúkori szerzeménye. Ajkai nyitva voltak, melléből nehezen, szaggatottan tört fel a levegő. Lehajolt a gyűrött papirosért és megpróbálta játszani — de nem ment. Nagyon reszkettek az ujjai. Nagyot sóhajtott s odaszoritotta a homlokát a zongora hideg fedeléhez .— Ha az ember ilyen öreg, már nem kezdhet uj életet. Együtt maradunk! Irta: Prém József. I. A dubovai országúitól pompás topolya fasor vezet a Lankás- majorhoz, melynek hosszúkás, földszintes lakóházát kissé túlzottan kastélynak nevezik a környék emberei. Évek óta magános nő és ennek leánya tartózkodik a majorban. Kollár Flóra valamikor nagyon szép lehetett, most is az, de csak vasárnap, a mikor kiöltözködik és termetét, mely kissé hízásnak indult, karcsúra fűzi. Láttam Flórát pongyolában, a mint kertjében dolgozott és láttam ünneplő ruhában, a mint a városba indult a misére, soha nagyobb ellentét! Mintha két kölön nő lett volna. De leánya a tizennyolcz éves Ilonka: otthon is, az utcán is maga a báj és előkelőség. Valami titok szövődött évek óta a majorban lakó hölgyek körül. Senkivel sem érintkeztek, senki sem látogatta őket. Néha bekocsiztak Nagyszombatba, kölcsön véve a plébános ur sárga csézáját, melybe saját honvéd lovaikat fogták. A családi batár mégis nehéz lett volna a háromórai útra. Minden évben Bécsbe is rán- dultak. Úgy hirlett, hogy valami rokonukat látogatják ... De többet erről sem tudhatott meg senki. Flóra asszony sápadt vonásain állandóan csupa dac és világmegvetés tükröződött. — Nagy erély lakozik ebben az asszonyban ! — mondta sokszor a plébános. — De hát hol a férje ? S van e általában ura ? Kicsoda volta- kép Ilonkának az apja? A kérdéseket néha-néha felvetették a környék kiváncsi emberei. Senki sem felelhetett rájuk. Így aztán lassan elhallgattak a szomszédok. Egy nap a nagyszombati arany- ifjúság majálist rendezett a közeli erdőben. A város gazdag konyak gyárosa: Gogola Lukács ur szerepelt mint bálelnök, felesége mint bálanya és fiuk az elkényeztetett Rudi huszárhadnagy, mint főrendező. Gogoláné egész nap cicomázta magát. Rendesen a piacra néző házuk egy ablakában ült. Kezében a kölcsönkönyvtár egy elkoptatott regénykötete, de többet nézte a járó-kelőket, mint a betűket. Sokszor ott az ablakban is ráspolyozta körmeit, a semmittevés rózsás hirdetőit és gyönyörködött az ujjain csillogó gyűrűkben. Legfőbb vágya volt, hogy ne a gőgös takarékpénztári igazgatónő, hanem ő szabja meg a város uj divatját kalapokban, napernyőkben, ruhákban, sőt alsószoknyákban is. Különben Gogoláné atyja cs. és kir. hadbiztos volt. Lánya mégis fájlalja, hogy ő maga csak konyak fűzőhöz mehetett, akiről csak sejti, de meg nem meri vallani, hogy valamikor pincemester volt. Titkon igen boldogtalannak érezte magát Gogoláné. Abránd- képei közt egy kackiás főhadnagyot imádott most is. Mily hóditó is volt az a báró Ringhof Iván! Az azóta közel húsz esztendő szállt el az epedő asszony fölött. Sokszor emlegeti férjének, kinek azonban csak kusza, vastag, vereses-szürke bajusza rezdűl meg ilyenkor és hallgat. Az asszony pedig felpattan: — Te! ... Te nyárspolgár! Tudod-e, hogy most báróné lehetnék, hogy ezredesné, sőt tá- bornokné lehetnék! Oh, Iván, Iván! Báró Ringhof Iván! Miért is nem hallgattalak meg! A kerekfejü Gogola most se szól semmit, hanem kifelé indul. Az ajtóban azonban igen kurtán és félelmesen böki ki: — Most már — csitt! A vastag, pecsétgyürüs mutató ujját is fölemeli hozzá, aztán becsapja az ajtót. Gogoláné szeretne elájulni, de csak a fogait szorítja össze. És vigasztalást keres abban, hogy a fiára gondol, a deli Rudi huszárhadnagyra. — Milyen fess! Nincs is föl- ségesebb öltözet az uniformisnál! Oh mily boldog, hogy Rudi is igy gondolkodik. Ő megmenti a családom becsületét! 11. A majális rendező bizottsága már a meghívókat irta. Egyszerre megszólal Gogola Rudi: — Fiuk! Hívjuk meg Kollár Flóra asszonyt is. A rendezők felkacagtak. Rudi erre kipirult a méregtől és most már követelte, hogy Írják meg a meghívót. — De milyen névre ? Hisz nem is tudjuk a férjeét ! — No hát én tudom. írjátok! A fiuk felugráltak. — Özvegy br. Ringhof Ivánné, szül. Kollár Flóra úrnőnek és leányának. — Ismered őket ? — A vasúton beszélgettem vélök. Együtt utaztunk fel Bécsbe s vissza is együtt gyüttünk. Utána jártam : kicsodák ? S megtudtam mindent. — Lám, lám, Rudi a hóditó, Rudi, a szerelmes. És barátai gúnyosan évelődtek vele. Sápadt, vékony dongáju legényke volt Rudi. Nem kellett fűzőt viselnie, igy is elég karcsú volt az attillában. Anyjára ütött, aki rémült a hízástól, minden héten megmérette magát a konyak gyárban s ha félkilót gyarapodott: rögtön koplaló kúrát kezdett. A zömök, tagbaszakadt, tüs- késhaju, dinnyefejü Gogolák fajtájából semmi sem volt Rudiban. Nem is született arra, hogy dolgozzék, mint a törekvő apja. Ám egyet mégis örökölt a Gogoláktól : becsületes, bátor szivet. Ez a szív késztette arra, hogy másnap kilovagoljon a Lankás majorba. A házbeliek nagyon meg voltak lepetve. Sokkal hamarább toppant be a rokonszenves, ha- lavány hadnagyocska, semhogy eltagadhatták volna magukat. A látogatás különben igen rövid volt. Flóra asszony olyan hidegen beszélt a hirtelen elfogulttá lett ifjúval, hogy ez alig mert ránézni Ilonkára, aki szintén elpirult. Sóhajtva távozott Rudi a majorból. Ez a sóhaj csalhatatlanul erősítette, hogy belebolondult a leányba. Nem bírta elfelejteni azt a nyúlánk termetet, azokat a sötét szemeket, a minduntalan váltakozó arcjátékot és azt a rezgő, komoly hangot ... A mikor Bécsben jártak s véletlenül ugyanegy kupéba kerültek: oly közel ültek egymással szemben, hogy néha a térdeik is érintkeztek. Azóta se éjjele, se nappala Rndinak. Valamit elárulhatott a fiú az anyjának. Mert Gogoláné napnap után mindjobban aggódva nézte egyetlen szemefényét, akit eddig minden szerelmi kalandtól óvott. Folyvást költögette az önérzetét : — Legalább is bárókisasszonyt kell elvenned. Hisz gazdag leszel, a kauciód ötszörösen is megvan. Ha már áldozatot hoztam, a mikor . . . — De anyám! — Jó, jó. Te vagy éltem gyönyörűsége. S a fényes házasságod vissza fog adni önmagámnak. Valami kölcsönkönyvtári regényből olvashatta aznap ezt a mély bölcsességü sort s nagy hangon idézte . . . A bánatos Rudi nem remélte, hogy táncolni fog Ilonkával. Azt ugyan el nem hozza az anyja! S kétségbeesve gondolt a majálisra. De aztán betoppant a meglepetés. Ilonka mégis eljött: de nem Flóra asszonynyal, hanem egy bécsi nagynénivel. Milyen csárdás volt az, melyet Rudi eljárt Ilonkával. Hajahaj ! Milyen souper-csárdás ! A bált is vele nyitotta meg. A sugár, ragyogó leányt egyszeribe körülrajongták. u lett a bálkirálynő, ami világra szóló olyan helyen, mint Nagyszombat és vidéke. tjfél előtt, a teázás alatt Rudi suttogva szólt a leánynak: — Szeretem, Ilonka! Imádom! Akar-e a feleségem lenni ? A borkereskedő apa és a „majd hogy báróné nem lett“ mama szorongva nézték a fiatal párt. Szinte ők is lesték a választ. A leány pedig ijedten nézett Rudira és erélyesen, őszintén szólt: — Nem lehetek az öné! Nem lehetek senkié ! Ne kérdezze miért ? Ha szeretném is, nem lehetnék boldog soha és ön se velem. A hadnagy úgy érezte, hogy fordul vele a világ. De tudta, hogy a leány viszont szereti. Elhatározta, hogy meg is hódítja, bármi titok van az ártatlan gyermek életében: ő végére jár a dolognak. III. Rudi hiába várta, hogy valami szerencsés fordulat hozzá vezeti Ilonkához. Most már Gogola ur is nagy léptekkel járt fel és alá az üveg fallal elkerített irószo- bában, majd a hasán meglapuló vastag óraláncát húzogatta, ez vala idegességének legnagyobb jele. Dühében aztán gyalog kisétált a konyak gyárba, hogy a friss levegőn lecsillapuljon. Útközben pedig mormogta: — Persze! Neki bárókisasz- szony kell! Jó is^ volna, ilyen előkelő menny! Ép ez kellett, hogy Rudira többé ne számíthassak. A virágzó üzletem, a gyáram pedig idegen kézbe jut
