Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-08-12 / 64. szám
Hatodik év 64. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szerda, augusztus 12. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévro 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára I 0 fillér. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle-iér 502. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Tanúlsagok. Tenger sok bizonytalanság közt, amik most a magyar politikai élet jövőjét homályba borítják, egy bizonyos van csak: az, hogy a magyar nemzet katonai követeléseit rövid időn teljesíteni fogják. Mert az ellenzék nem enged addig, míg ezeket nem teljesítik, az udvar pedig nem mehet bele az abszolutizmusba, tehát engednie kell és engedni fog. Harminchat év óta végre most először hagyott fel a magyar avval a szerencsétlen gondolattal, hogy mindig ő legyen a bizonyos okosabbik fél, aki enged, És lám, eddig az »okos* politikájával mindig csak szégyent, kárt és megaláztatást aratott, most pedig, mihelyt egy kicsit eltért ettől az osztrákoknak olyan kedves és előnyös okosságtól, mindjárt teljesül a törekvése. Ebből az a tanulság, hogy többet ér egy bátor Lengyel Zoltán, mint kétszáz »okos, bölcs, óvatos, tapintatos« Podmaniczky, And- rássy, Fáik Miksa és egyéb jámbor mameluk. Ha ezekre a bölcs és nagy férfiakra hallgatna a nemzet, akkor még harminc esztendő múlva is csak azokat az útálatos, nyavalyás frázisokat hallanók: »hiszen akarjuk mi is, meg is fogjuk csinálni, de csak várjuk be az alkalmas időpontot, csak lassan, óvatosan haladjunk«—És haladnánk is lassan, óvatosan — a megsemmisülés felé. Ellenben ha 1889-ben, az akkori véderővita idején, lett volna már vagy két Lengyel Zoltán, akkor most már 10 év óta lennének választva a magyar ez- redek, s a magyar lenne bennük a szolgálati nyelv. Mert bizonyos, hogy akkor ép úgy megvívhatták volna azt a nagy és dicső harcot, amit most megvívtak, s ha akkor szorították volna sarokba az udvart, ép úgy engedett volna, mint ahogy most engedni fog. Tehát hogy nem már tiz évvel ezelőtt értük el a magyar vezényszót, azt kizárólag és tisztán csak az osztrák párt nyomorult szolga- lelküségének köszönhetjük, mert ha ez a párt akaita volna, biztosan megkaptuk volna már akkor S hol lehetnénk már ma a magyarosodás, nemzeti megerősödés dolgában! Ez a végzetes mulasztás tisztán az osztrák párt bűne, s azoké, akik ezt a pártot a szavazatukkal támogatták. Vájjon ha most csakugyan elérjük — pedig biztosan elérjük — a magyar vezényszót, el fogják é ismerni azok a kormánypárti lapok, amelyek az obstrukciót oly I komiszul szidták és gyalázták, hogy ez az obstrukció hatalmas, eredményes, nagy küzdelem volt, hogy kiszámíthatatlan hasznot hajtott az országnak? S meghajtják zászlóikat azok előtt a lelkes, igaz hazafiak előtt, akik nem törődve az ő rosszhiszemű gyalázkodása- ikkal, rendületlenül folytatták a harcot a teljes diadal kivívásáig? Elismerik-é, hogy Lengyel Zoltán többet használt a hazának, mint az egész nemzeti kaszinó ? * Ez is egyik érdekes tanulsága a parlamenti vizsgálatnak: Eddig úgy tudtuk, hogy a mágnás urak előtt legutáltabb és leggyülöltebb pária a cucilista. Ha valakit iszonyatosan megakartak sérteni, ha olyat akartak rá mondani, ami rosszabb a rablógyilkosnál, kasz- szabetörőnél, hitványabb a csirkefogónál és utszéli csavargónál. — azt mondták rá: cucilista. A legmélyebb utálat, a legnagyobb megvetés, a legizzóbb gyűlölet kifejezője volt ez a szó. Annyira undorodni látszottak tőle, hogy azt hittük, hogy ha kiejtik néha, hát megmossák utána a szájukat. Azt pedig, hogy egy mágnás egy igazi cucilistával kezet fogjon, még csak gondolni sem mertük, mert attól féltünk, hogy a méltó- ságos urak még ezt a feltevésünket is sértésnek veszik és kihívnak érte párbajra. Most pedig lám kisül, hogy kegyelmes gróf urak saját fényes palotáikba hivatták az utált és megvetett cucilista vezéreket, ott saját méltóságos kezeiket nyújtották nekik, s egyezkedtek velük, hogy mennyiért volnának hajlandók a cucilisták segíteni a gróf urak aljas, gaz terveit. S hogy az alku létre nem jött, az nem a gróf urak hibája, mert bennük megvolt hozzá a lelki romlottság. — hanem amilyen silány és nyomorult volt a kegyelmes gróf urak gondolkozása, olyan férfiasak és becsületesek voltak a cucilista vezérek. így aztán az aljasságra törekvő gróf és a becsü’etes szocialisták közt nem jött létre az alku. Ezentúl tehát ne vegyük nagyon komolyan, ha a mágnás urak cucilistának csúfolják is, akit nagyon meg akarnak sérteni. Mert im van egy igaz történet, amelyikben cugilisták és grófok szerepeltek, s a cucilisták becsületesen viselték magukat, ellenben a grófokról már nehezebben lehet ezt elmondani. És ha ezentúl valakinek megint a szemébe fogják vágni hetyke lenézéssel a mágnás urak, hogy: te cucilista, — ne haragudjunk érié, gondoljuk meg, hogy ez még mindig nem olyan meggyalázó, mintha azt mondanák: te gróf Szapáry! b. b. Ballagj megtérése. Érdekes hírek szállingóznak a liszkai kerület képviselőjéről. Többek előtt egész határozott Ígéret formájában kijelentette az utóbbi időben Ballagi Géza, hogy kilép az osztrák pártból, s függetlenségi pártivá lesz. Ennek előjele az is, hogy Ballagi, aki eddig a kormánypárti Gézák csoportjához tartozott, s folytonos közbeszólásokkal ingerelte, boszantotta a nemzet javáért küzdő ellenzéket, (Ujhelyben is iszonyú hangos volta legutóbbi megyegyülésen), — most teljesen elcsendesedett, tartózkodó és csendes honatya lett. így akarja az átmenetet előkészíteni. Mindenesetre nagy előny az ellenzékre, ha egy ilyen számottevő tehetséggel gazdagodik, de nagy előny í ez az áttérés Ballagira is, mert ha kormánypárti marad, bizony semmi esetre se választják meg többet a ! liszkai kerületben. Lehet azonban, hogy a mostani kormányválság megint más elhatározásra fogja bízni Ballagit, s talán most már elmarad a meggyőződésváltozás. A király-helmeczi Rákóczi- ünnepély. A királyhelmeczi deák-ifjuság f. hó 9-ón egy minden tekintetben sikerült Rákóczi-ünnepélyt rendezett. Már kora reggel ágyudörgés és mozsárdurranás hirdette az ünnepélyt. A kis város ünnepi mezbe öltözött ez alkalomra: lobogók lengtek a házakon és öröm sugárzott az emberek arcán, mintha egy napra visszaköltözött volna a hajdani dicső kuruc- virtus és lelkesedés az emberek szivébe. A környékből — lévén igen kedvező idő, mintha csak az égiek is együtt ünnepelnének a földiekkel — csak úgy tódult a nép az ünnepélyre, mely d. u, 4 órakor ágyudörgés mellett a következő programmal vette kezdetét: „Hymnus“ énekelte az ifjúság, — a mely Rákóczi korabeli viseletben volt öltözve. Öröm volt nézni a lelkesedéstől kipirult ifjú arcokat, amint fújták a trombitákat és tárogatókat. Azután Junger Mór theologus lépett — általános feszült figyelem közepette — a pódiumra, hogy elmondja ünnepi megnyitó beszédét. A fiatal szónok sok temperamentummal és lendülettel elmondott beszéde — melyet lapunk egész terjedelmében közöl — oly hatással volt a több, mint ezer főre menő közönségre, hogy ott nyomban „arany- szájú kispapának keresztelték el. — Beszéde itt következik : Tisztelt ünneplő gyülekezet! A nagy Rákóczi esztendejében vagyunk! Kétszáz esztendővel ezelőtt elnémult tárogatók zengőfája újra ki- sarjadzoct és zokogó hangja megharsant széles e hazában. Riadó hangja a hazafiui szivekbe nyilallik s fölébreszti a szunnyadó nemzeti érzést . . . Oly időkről zokog, harsog, búg szivet rázóan e tárogató, mikor a haza vérrel öntözött porát száguldó paripákon deli kuruc vitézek verték föl s siettek a vérzivataros csatákba a nagy Rákóczi oldalán — „pro patria et libertate“ a hazáért és szabadságért. Korcs utódok megtagadták a nemzet eme legszentebb hősét, ki vérét és mesés vagyonát áldozta a haza oltárára, aki kétszázaddal ezelőtt az volt, ami ötven esztendővel ezelőtt Kossuth apánk. — Ő is idegen földön hunyta le szemeit, s óh szégyen ! hogy idegen földön nyu- gosznak porai ma is ; pedig „drágább lenne e föld, honunk áldott alapja, ha ez a nagy szív is benne nyugodna.“ Két hosszú, zivatarokban elmúlt század után azonban méltó helyet követel magának a hazában szelleme, haló pora, emléke. Akinek erében csak egy csepp magyar vér csörgedez, annak szive megdobban és siet résztvenni ebben az engesztelő áldozatban, amelyet a nemzet nyújt megtagadott hősének, idegen földben nyugodni nem tudó nagy fiának, II. Rákóczi Fe- rencznek. S t. ü. gy.! amikor országszerte a lelkes ifjúság karöltve a hazafias polgárokkal, mind hatalmasan kiveszik részüket e nagy nemzeti kötelesség teljesítéséből, elmaradhattunk-e mi, kik Rákóczi megyéjének szülöttjei vagyunk? Eme hazafias kötelességérzet vezérelte a bodrogközi tanuló-ifjusá- got, midőn elhatározta, hogy a mai napon Rákőczi-ün népét rendez, hogy leróhassa kegyeletét a nagy és halhatatlan hazafival szemben. T. ü. gy. ! szándékosan használtam azt a jelzőt, hogy halhatatlan, mert »nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét.« Csakhogy tisztelt hallgatóim, érzem e pillanatban, hogy nem csekély feladatra vállalkoztam. Oh, vajha erőm gyöngesógét pótolhatná lelkesedésem és szónoki járatlanságomat feledtetné szivem őszinte kegyelete, hogy méltó módon megfelelhetnék ama megtisztelő bizalomnak, melyet az ifjúság csak rövid két nappal ezelőtt rám ruházott. Rákóczi Ferenczről beszélni! hisz t. h.. Rákóczi Ferencz élete és működése oly gazdag adatokban, oly dús tettekben, hogy a kutató ész, a boncoló elme alig tudja, mely pontnál állapodjék meg, alig tudja, hogy életének mely kimagasló mozzanatát válassza beszédének tárgyául, hogy belőle tanulságot vonjon le az utókor számára. Ragadjam-e ki életéből azt a vérdermesztő, szivet-lelket szomoritó jelenetet, midőn a kegyetlen és irgalmatlan zsarnok hatalom az alig tizenkét éves ifjút, a zsenge gyermeket megfossza édes anyjától, úgy szólván letépi a hős lelkű Zrinyi Ilonának, Muukácsvára halhatatlan védőjének kebléről, idegen földre hurcolja, a neuhausi jezsuiták klast- romába dugja, hogy ott elfelejtessék vele hazáját, annak nyelvét és szokásait, búját és bánatát, örömét és töprengéseit? Vagy emlitsem-e azt a gyáva, vérlázitó eljárást, melyet a zsoldosok — a hatalomnak külön Lapunk 4- oldal,
