Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-08-01 / 61. szám
Hatodik év 61. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, augusztus 1. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vi8aza nem adunk. Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára I 0 fillér. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle*1ér 502. Hirdetéseket, a legjutányosabb árban köziünk. Vesztegetés. Irta: Zsindely István. Sárospatak, 1903 julius 30. A középkornak rég eltemetett szelleme kelt ki e napokban koporsójából, hogy politikai erkölcseinkről rettentő képet tárjon elénk. Mint a mocsaras földből előtörő lidérczfény, oly hatást gyakorolt reánk az a megvesztegetési kísérlet, melylyel oly méltó felháborodással foglalkozott legközelebb képviselőházunk. Egy szörnyű rendszer képe ez, mely a legbecsesebb emberi kincsnek, a politikai 'lelkiismeretnek megvásárlásával akarja elaltatni a nemzeti jogokért küzdő képviselőink hatalmas actióját. Hogyan? Hát igy haladunk az erkölcsi tökéletesedés felé, ide vezetett az a megtisztulási folyamat, melyről, mint a jog. törvény és igazság érvényesüléséről nem rég annyi elismeréssel beszélt hazánk közvéleménye? Elővétetnek tehát ismét a középkor rozsdás fegyverei, feltételezésével annak, hogy az emberek mindig egyenlők maradnak, gyengék, kishitüek, telve ön zéssel, telve hiúsággal erkölcsi fogyatkozásokkal, s e gyengeséget kihasználni, a háborgó lelkiismeretet elcsititani, az egyéneket egy politikai czél érdekében bármi eszközzel utilisálni ma is meg van engedve. Borzasztó elv, rettentő felfogás. A régi jelszó: úti lisiren oder aufhängen; a középkor sötét napjainak megújhodása, mely felfogást ott találjuk í. Fe- rencz francia királynál, ki azt hirdette, hogy a mai világban, ha elakarunk valamit érni, nincs más, mint ajándék és erőszak Ez a kislelktiek, amaz a gyenge jelle- müek felhasználásának kitűnő eszköze. Állj félre az útból, ha még úgy ártasz is ez által a nemzetnek. Ne hallgass lelked sugalla- tára, szived legszentebb érzelmeibe, altasd el lelkiismeretedet, hi ven kárpótol ezért a csillogó arany, amivel szerezhetsz jólétet boldogságot. S ha egy sötét árnyék marad is lelkeden, ha a ma- gadbaszállás óráiban égetni fog is az elfogadott pénz, a felhasznált ajándék, nyugtasd meg magad, hogy mások is tettek igy, s nem te vagy az első, aki ily módon hozzájárulsz nemzeted megrontásához. A rég letűnt századok erkölcú világa ez, a megvesztegetések állandósága, amelylyel tele vannak a történelem emléklapjai. A középkor idején ott volt a simonia alakjában az egyházban, a hivatalvásárban, a közjövedelmek kezelésében, bérbeadásában, a világi intézményekben, s annyira a kor felfogásában gyökerezett, hogy alig lehetett kiirtani. Szinte hihe tétlennek tetszik előttünk, hogy lehet az, hogy előkelő egyének, egyházi és világi férfiak, kik az országos, sőt mondhatni a világ politikának adtak irányt, mennyire el tudtak feledkezni magokról, midőn a csillogó aranyokról vagy egyéb vagyoni előnyökről volt szó Ismerjük a pápa és császár-választások történetét. Borzalommal olvassuk, hogy V. Károly császárrá választásánál micsoda vesztegetések folytak a két jelölt részéről, hogy a mainzi érsek, e hatalmas választófejedelem először V. Ká- rolynak adta el magát 52000 fo rintért és 8000 írt. bérért, majd I. Ferencnek évi 10000 írtért és 120 ezer forintnyi ajándékért, és utóvégre a spanyol királyt ajánlotta. így ment ez akkor világ szerte. Ez volt a divat nagy és kis dolgokban, s nálunk Magyar- országon is az volt az első, hogy az ajándékok elfogadásában nincs semmi megbotránkoztató. Törvényeink biztosították az igazságszolgáltatás, a bírói működés pártatlanságát, de az ajándékok adását nem tiltották. Gyakoroltuk ezt a nemes rendszert mi is; hisz a XVII. századbeli törvényeink (1649- 44 tcz.) a követek ajándékvételi tilalmát csak az országgyűlés idejére állapították meg, s ezer meg ezer példát hozhatnánk fel annak igazolására, legfőbb embereink mily szívesen fogadták el az ajándékokat. Különösen II. Ulászló zavaros uralkodásától kezdve, majd II. Lajos alatt, midőn egy esetben pl. Dóczy Fereacz Báthory nádornak egy paplant Ígért, ha peres ügyét az ő részére kedvezően dönti el. Jellemző, hogy erről formális szerződést is kötöttek. Századokon át ez volt a rendszer, ismeretes, hogy mikor Mária Terézia Szvetics királyi sze- mélynöktől azt kérdezte, igaz-e, hogy ajándékokat fogad el a felektől, nyíltan bevallotta, hogy igaz, de azt hozzátette, hogy mind a két fél ajándékát látatlanul egy zsebbe csúsztatja, hogy ne tudja, ki mennyit adott. (Grünwald: Régi Magyarország 405 1.) így • ment ez a politikában is, s főképp III. Károly óta. Rettentő volt az a megpuhitási és megvesztegetési rendszer, melyet a pragmatica sanc- tió megalkotása előtt alkalmaztak. (L Thaly K. képviselőházi beszédét 1900. nov. 7.) Pénz és erőszak, udvari kegy és börtön, ezek voltak az eszközök, melyeket a nemzeti ellenzék vezérei, befolyásos tagjai ellen használtak, nem csuda, hogy a meggyengült, laza erkölcsiséggel biró nemzedék oly magaviseletét tanúsított, oly károkat okozott a nemzeti érdekeknek és jogoknak, hogy azokért ma századok múlva kell küzdenünk. A régi idők megújultak. Bánffy alatt a választóközönséget puhították meg az ismeretes három millióval, mely nemsokára rettentően boszulta meg magát, ma a képviselők vannak vesztegetésnek kitéve, hogy leszerelésükkel biztosítsák az erőszak uralmát. Rettentő bűnt követ el az, aki a törvényhozás függetlenségét törekszik megtörni, vétkezik hazája, nemzete ellen, mert a törvényhozás függetlensége az alkotmány biztositéka, ezek megvédését pedig közjogi törvényeink is különös garancia alá helyezték. A vesztegetés gondolata és kísérlete maga is megdöbbentő, mert azon a gyanún épül fel, hogy a pénzzel még a hazafias lelki ismeretet is el lehet altatni, ami egyértelmű a nemzet teljes pusztulásával. Világosságot kérünk a Pap Zoltán ügyben, a parlamenti bizottság derítse ki mielőbb a valót, hadd lássa a nemzet, ki TÁR Ó A. Idegen lelkek. A Felső magyarországi Hírlap eredeti tárczája. Irta: Francesco di Piave e St. Fosalta. Sok szó-beszéd tárgyát képezte az az esküvő, melyen Karoly barátom örök hűséget esküdött Ellának. A nap fényesen ragyogott az égen, szeptemberi erejével perzselt, a fák lombja tunyán pihent, még egy pi- czinyke szellő sem rezegtette meg a leveleket. A menet a templomba ért. Midőn Ella, — a tulboldog menyasszony, — a templom ajtó küszöbére lépett, megingott, s csak ügyes vőfélyének köszönhette, hogy el nem esett. A babonások rossz ómennek találták ezc, s rossz jövőt jósoltak az ifjú párnak. A beavatottabbak csak nevettek e jóslaton, képtelennek tartván ilyesmit, hiszen köztudomású dolog volt az, hogy a fiatal menyasszony és vőlegény határtalan rajongással csüngtek egymáson. Szerelmi történetük a nép száján forgott, s még az irigyeket is megszállta ez órában jobb érzésük, s boldog életet kívántak a fiatal mátkapárnak. A kiváncsiak egész serege tódult az Ür házába, s várták a történdo- ket. Az üreg pap láthatólag jól eső megelégedéssel legeltette szemeit az ifjú páron, l-iknek ő volt most feladandó a házasság szentségét, hi-1 szén mindkettőjüket ő oktatta már zsenge ifjúságukban a lelkiekre. Hangosan, határozott, érezes szavakkal mondták el a boldogitó igent, s az ősz pap angyal szelidségü arczán visszatükröződött az a boldog érzés, mely Ella és Károly arczán honolt. Esküvő után menyasszony házánál találjuk a díszes vendégkoszorut; a szolga személyzet az örömmama felügyelete alatt sürög forog, a fiatal házasok kun sétélnak a tágas udvaron, egész csoport veszi őket körül, leányok, le ;ények. Egy-egy vőfély szerelmesen suttog valamit bájos társnője fülébe, talán egy leendő boldog házasság alapkő letétele történik '»eg-. Szinte zavarja már a sok fürkésző tekintet a fiatal mátkapárt, előre mennek az árnyas kertben, a k isé- rők serege mintegy varázsütésre elmarad tőlük, s ők egyedül, boldogan, elmerülve gondolataikba haladnak tovább. Az öreg almafa boldogan integet, a régi pad biztatólag, hivogatólag kínálkozik, s önkénytelenül is leülnek, kissé megpihenni A leáldozó nap arany sugarai glóriafényt varázsolnak fejük köré, az almafán vidáman csicsereg egy kis madárka. És ez idyli helyzetben megszólal Károly, szerelmesen szorongatva, csókolgatva fiatal felesége kis kacsóját: Mindig igy fogsz szeretni, drága kis feleségem! ? Ella feje fáradtan hanyatlik férje vállára, a selymes szempillák bezárulnak, s alig halhatóan suttogva, feleli: Mindég, örökre ! * Kétszer váltotta már fel azóta a tavaszt a tél, künn erősen havazik, a csendes kis családi szobában sötétség van, csupán a kályhában lobogó tliz fénye vet néha-néha egy-egy kis világosságot. Ella a kályha me) lett ül zsámolyán, Károly a pamla- gon ül. Mély csend honol, csupán a tűz pattogása élénkíti meg kissé a nyomasztó csendet. Sóhaj, mély fájdalmat jelentő sóhaj szállel Ella ajkáról, Károly mereve í ül helyén! Egyszerre megszólal, mély, bánatos hangon. „Ella, drága Ellám, emlékszel még ezerszer tett ígéretedre, esküdre? így tartod azt meg? Kietlenné, sivárrá teszed magunknak ezt az életet, melynek boldognak kellene lennie ? Kihalt már sziérzés a sok kö- az a nagy sze- ón, Istenbe vetett erős hittel építem fel egy boldog családi tűzhely alapját ? Nem ismerek rád! Te, ki egykor oly rajongóan, oly igazán tudtál szeretni, — kiről azt hittem, hogy szivében örök tavasz honol — most!!. .. hangos zokogásba föladtak el szavai. Az erős férfi gyenge nőként siratta elvesztett boldogságát ....... Nem kellett eljátszani szerelmemet, volt Ella komor, zugó válasza- Te előbbre tartottad barátaid társaságát, mint feleségedet ; megszoktam a magányt, szivemből kihalt a szeretet, s most sirathatod azt, mit könyel- müen eljátszottál, boldogságu lkat! Bántott barátaid élczelődése, hogy papucshős vagy, hogy nem mersz feleséged engedelme nélkül kimaradni ; megakartad mutatni, hogy ez mind nem igaz; kimaradtál nap-nap mellett, engem egyedül hagyva, megszoktam a magányt, s te siránkozol ? Bocsás meg Ella, rimánkodott Ká roly ! Részben igazad van, belátom, de javarészben te vagy a hibás ........ Emlékezz vissza az első esetre. . . . Barátaim búcsú lakomát rendeztek, s én arról nem maradhattam el. Boldogságunkról elhangzott sok-sok Lapunk 6 oldal. vedből minden jobb zül, szalmaláng volt relem, melyre
