Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-12-24 / 100. szám
100 szám (4) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szombat deczember 24. Kibontottuk a harci lobogót Bátran léptünk fel a csatasorba. Reménységgel néztünk a jövőbe Megesküdtünk a szent jelvény alatt: Nem tesszük le fegyverünket addig, Mig nem lesz a hon nagy és szabad. Uj kor szülöttje, ifjú nemzedék Ki a szabadságot hírből ismered, Alig haliád még a szent igét Már is megcsörgetted a fegyvered. A zsoldos, kit idegen rongy takar Idegen szellem rablánca között Megmutatta, hogy szive még magyar, Kossuth Lajosnak koszorút kötött. Megmutattuk, hogy honszerelmünk Tengerárja mennyire dagad: Nem tesszük le fegyverünket addig, Mig nem lesz a hon nagy és szabad. Ezerféle kín, szenvedés nekünk Vagy élet halálharc az mit se tesz, Csak rabok többé, rabok ne legyünk! Fel nemzetem, ujjáébredsz, Félre most hát minden önérdek! A bábistenség már Összedőlve: Kinek hajtottál fejet s térdet Rabszolga módra kényszerülve? Jöjjetek a csatamezőre, Hol a szabadság virága fakad, Nem tesszük le fegyverünket addig, Mig nem lesz a hon nagy és szabad! Kóy Sándor. A pusztulás. Irta: Torna István. A szuronyos teremőr kisérte a bírák elé. Arcán meglátszott a börtön betegsége : a tépeló'dés nyomán elő- bujt sápadtság. A szeme lázas volt és egész lényén a rémület ömlött el. Idegesen nézte a bírák arcát, a sovány kezeit, s összerázkódott, a mikor tekintete a bírák asztalán nyugvó bűnjelre, egy véres rozsdával beborított nagy késre esett. Nyugtalanul felelt a hozzáintézett kérdésekre.- ? — Dancsos Julis a nevem. __ ? — Málczán születtem. — ? — Huszonhárom éves vagyok. cs elkezdte vallomását. A teremben csend volt. Az ősz elnök előrehajolt, hogy megértse az asszony elfojtott szavait. A fegyőr mantlija gombjait fényesítgette, s puskája szuronyán a napfény sugárzott, táncolt. — Nagy uraim, az Isten a tanúm, hogy ártatlan vagyok. Nem volt részem a gyilkolásban. A gyerek a ke zehn közt volt és én helyettem érte a kés. Megütöttem, megvertem én is, elüldöztem a háztól, de hazudik, aki a szeretetem ellen vall. A lelkem jó gyerek volt és ez volt a baja. A mikor az apja részegen hazajött és durván duhajkodott, az ölembe futott és kés rvesen rini kezdett. Ilyenkor nekünk esett az az ember és mind a kettőnket megütött, megrugdalt és szidott, hogy minek szaporodunk a nyakára, a mikor neki sincs mit enni. Ilyenkor űztem el a gyereket a háztól, hogy ne hallja az apja ocsmány beszédét. Meg kellett vernem, hogy elmenjen tőlem, mert nagyon szeretett. De az apja halálra rúghatja, ha velem van. Nagy uraim, szerettem, féltettem, azért vertem el a háztól. — A tanú azt mondja, hogy együtt eszelték ki a gyilkosságot. Terhűkre volt a gyerek. Lerészegedtek mind a ketten, hogy a törvény ne fogja egyiket sem. —- Nem igaz ! — Védje ipagát. — Én védjem magamat az igazságban? Hát mivel védjem, a mikor ember áll a hitével ellertem. Mit mondjak, a mikor a törvény azok szavára épit, a kik egész életükben ellenem voltak. Szomszéd! Hát mi az, ha valaki szomszéd? Irigység, harag, pletyka! — Ne zsörtölődjék, hanem a védelmére hozzon fel valamit. Az asszony arcát átfutotta a vér, s szederjes ajkai közűi, mint a ki- gyósziszegés hangzott a tehetetlen fájdalom hangja. Szemei kimeredtek és felszabadult hanggal, rikácsolva kiáltotta beie a kinos csendbe: — A pálinka ! Az ital, a korcsma ! Azután a bírák szemébe vetette a tekintetét, s el- elfulladó hangon beszélt: — A pálinka az óka mindennek. Ez a gonosz állami méreg, a mire a cifra finánc ügyel fel! Minek árulják ezt az ördögi italt, amikor embereket, családokat, a jólétet, a szereteted a boldogságot, az okosságot megöli. Pénz kell az uraknak? — hát vessenek ki adót az emberre, de tiltsák el a szegény embertettől az italtól. Csukják le, aki a népnek adja. Hát, hiszen lecsukják azt, aki issza, de nem azért, mert a pálinka elviszi az ételt, a ruhát a háztól. Elcsukják, mert kiabál, mert bolond lesz, aki megkóstolta. — Jó asszony, a maga dolgáról beszéljen, figyelmeztette az elqök az önmagából kikelt némbert. Az asszony lélegzetet vett. Letörölte homlokáról az izzadtságot és földresütött szemmel, lihegve megszólalt. — Az én dolgomról!? Hm! Hisz arról beszélek. Mert a pálinka juttatott ide. Hát a magam dolgát is elmondhatom. Soká tart, de ha kívánják, meg oszt az igazság! így volt. A hol én laktam, ott le- génykedett a férjem is Beretvás János. Deli legény volt, jó táncos, iparkodó. Én sem voltam az utolja a leányságnak, megszerettük egymást, hát egymásé lettünk pünkösd napján. Akkor jött az a nagy ínség, j Hullott az , éhségtől a gazdagja is. A kinek pénze volt, Amerikába hajózott. Úgy volt, hogy felkopik az állunk, vagy elmegyünk valahova. Elmentünk. Könnyű volt a kerékoldás, mert elettük, a mi bútorunk, feles házunk volt. A testvérem itt szolgált, ide vettük az utunkat. A János szőlőmunkás lett, én is eljártam munkára és megéltünk csendesen. De elkárhozott földre kerültünk ! Nem is ember az itt, a ki a többivel nem tart. A többi meg mindközönségesen a korcsmát’bújja, az asszony meg otthon iszik a suton, a mikor talut foszt. Girhes nép, erőtlen. Se Istene, se lelke. A gyerek is részeges. A tollasodé legény szeretőt tart, a leány a munkát még nem bírja és legénnyel nyalogattatja a száját Megvénül fiatalon, és elpusztul; amikor még csak élnie kellene. És az urak nem látják, hogyha egy család kerül ide, melynek vére még tiszta, a második hajtásra elpusztul, mert megöli áz állami méreg, a pálinka. Az urak nem látják, hogy azok a nyomorúságos viskók a pálinkás boltoséi, hogy a pálinkás a szőlőjét nem pénzért, hanem italért dolgoztatja. Mondom, ide kerültünk mi is. Az uram megtartotta magát, ürült a gyermekeinek. Tisztességes ember volt, örömem tellett benne és szeretett engem. Egy nap keresztelőről, jött haza. Jézusom, milyen volt az az ember! Büdös, káromkodó, goromba! Rám rúgta az ajtót, én megfedtem és ő kikergetett a házból a két apróságommal. Reggelre kialudta a mámort. Restelkedve követett meg, megölelt és megcsókolta a gyermekeit, amikor munkára ment. Megbocsátottam neki. Azután egy hót múlva megint részegen vetődött haza. Kitértem előle, mert a pálinkától garázda lett. Másnap megtudtam, hogy napszámba sem volt, hanem egész nap ivott. Nem egyedül. A veres Julcsa korhely bátyjával. A leány itatta, hogy a szeretőjévé tegye. Józanul nem ejtette volna meg. A pálinka volt a kerítő. S ez a céda némber, meg a pálinka ördöggé adta az ura mat. Haza már csak enni járt, meg verekedni. Pénz nem került a házhoz, mert 5 mit keresett, elitta a vörössel, a bestiájával. Nagy uraim, a gyerek éhes volt, az emlőm elapadt, a krajz- lerájos nem hitelezett. Magamhoz öleltem a gyerekeimet és sirtunk mind a hárman az éhség és a fájdalom miatt. Akkor jött haza az uram. Józan vplt és pénzt hozott. Felszáradtak a könnyeink és körülszerelmesked- tem az embert, a gyereket az ölébe ültettem, hogy el ne szabaduljon a pénzzel a házból. Rosszúl érezte magát köztünk. Letette a gyereket az öléből és káromkodni kezdett. Tudtam mi a baja. Ihatott volna. Pénzt adott és hoztam a házhoz italt, ne hogy elmenjen, a gyerekeknek vettem egy kis kenyeret és tejet. Hogy ettek szegénykék ! Az uram meg befordult az asztal mellett a falnak és úgy ivott. Fütyült és ivott. Azután dalolni kezdett ’és ivott. Még egyszer el kellett mennem pálinkáért, pedig már akkor is ittas volt. Tovább ivott! A kis fiú a suton itta a forralt tejet és játszitotta a csecsemőt. Az apjuk rájuk mered; és elmordúlt. A mikor ittas volf, utálta a gyermekeit. Dühében felrúgta a széket. Én felemeltem. Rámmeredt a zavaros tekintetével és dühösen rámparancsolt: — Julis gyér ide és igyál ! Nem hallgattam rá. Még dühösebb lett. — A fejedhez verem a széket, ha nem iszol! Odamentem hozzá, csititani, engesztelni akartam. Rámorditott: — Igyál, ha mondom! Felemelte az ökleit és talán agyonüt, ha nem hallgatok reá A számhoz emeltem a poharat. Ittam a pálinkából. Nagv uraim, ittam a pálinkából ón, aki utáltam, mert megrontotta az uramat, az életemet. Mintha a pokol tüzéből ittam volna. — No Julis látod nem haltál meg tőle. Jó ez ! A szegény meg se lehet nélküle. Azután átkapta a derekamat és magához ölelt, Kényszeritett, hogy csókoljam meg. Elfordítottam az arcomat, mert sírni szerettem volna. A részeg feje azt hitte, hogy incsel- kedek vele. Jó kedvvel nekem esett és játszott velem. Lekónyszeritett a földre, felém hajolt és büdös, nyálas szájával csókolni kezdett. Jaj, hogy undorodtam, hogy sirt a lelkem. És még beszélt is: — Látod Julis: a Judit is igy csókol. vele is igy játszom. E szavakra felfordult velem a vi- j lág. Felugrottam mellőle és az ar- j cába vágtam az öklömmel. — Gazember! Bitang! kiáltoztam rá. Mi vált akkor abból az emberből! Ördög. A véres szemeivel ream meredt. Széket fogott és ütésre emelte. Birkózni kezdtünk. Kicsavartam a kezéből a széket és a földre taszítottam. Onnét ordította reám: — Megöllek ! A véredet veszem! A siró gyermekeimhez rohantam. A karjaimra emeltem őket és menekülni akartam a szobából. Az ajtónál voltam, amikor mellettem termett. Kés volt a kezében, tusakod- tunk. Testemmel védtem a gyermekeimet. A lábammal rúgtam el magamtól egy párszor. Egyszer, — Istenem — megvillant a fejem felett a kés és a kis Péter nem sírt többé. Az ősz elnök elfödte a szemeit, a közvádió idegesen forgatta ujjai közt az irónt, a hallgatóság sorai közt a borzulály moraja futott végig, az asszony pedig erőtlenül lehullt a padra és fuldokolva zokogott. Az asszony ingoLt, a mikor talpra segítette a terem’ír. Nekitámaszkodott egy szökne . s könnyes szemekkel, torzult arccal folytatta vallomását. — Elrúgtam maga utói, felrántottam az ajtót és kirohantam a gyermekeimmel az udvarra. Féltem, hogy utánam jön az a feldühödött ember, a padlásra másztam. A kis halottat létettem a puha szalmára. Olyan csendes és hideg volt a kis teste! Azután nagy csend lett körülöttem és nem tudom mi történt. Egyszer csak megvilágosodott a padlás, a nevemet kiabálva, lámpással kerestek. A törvény nevében megkötöztek. Az uram után kérdezősködtem. Egy öreg törvény-cseléd a fülembe súgta: — A pálinka megégette. Hát a Péter is, meg az uram is elveszett! Én meg itt vagyok ! Nagy uraim, nekem nincs bizonyságom, csak a lelkem, meg a fájdalom a szivemben, a melytől elráncosodott a fiatal orcám. A függönyök mögül napsugár tört a terembe és beragyogta az asszony halavány arcát is, aki halálos kimerültséggel dőlt a teremőr karjaiba, s az idegeket megtörő tompa fájdalommal, megkínzó isszonyattal mormogta maga elé : — A pálinka! Az ital! A pálinka ! A rácsos kerítés elé más tanúk állottak és a tárgyalás tovább folyt. . . cBúcsú. Hegytetőről nézem méla képed Tündér karján ringó Balaton. Bolcsődalod altató danáját Álmélkodva, némán hallgatom, Körülfonja lelkemet varázsa, Mint csecsemőt az anyai kar, Átvarázsol álmaim honába— Oly altató, oly édes e dal. Átvarázsol. Gyermekéveimnek Boldog korát általálmodom, S örömimet, miket rejtve őriz Zöldelő völgy, kékelő halom, Zsongó nádas szellő orgonája. Ez is olyan kedves énnekem— Hikzen velők, mint rózsa és ága Összekötve gyermekéletem. Zsongó nádas szellő orgonája, A tihanyi szikla-lány dala. Összevegyül játszi pillangókkal Kergetődzők vidám kacaja. Kik fáradva partodra gyülének Hallgatni a százados regét. Mikkel hosszú-hosszú század évek írták tele lelked tükörét. Oh boldog az, ki arcodat látja, Ki hallja e százados regét, Oh boldog az, aki hallja, hallja Ezt a zsongó, bűbájos zenét. Én is hallám . . . hallám ... oh de [most már Isten veled, gyönyörű vidék! Ahol annyi, annyi hosszú órán Minden percben oly boldog valék. Szily József. $$ Adatok Cserey Heléna (a nagy Wesselényi édes anyja) életéhez és jelleméhez. Irta: Dr. Kardos Samu. I Nem hiába tartja a régi latin közmondás: „História est ma- gistra vitae“, de igaz is, mert a történelemben fekszik a legnagyobb tudás és legszebb tanulság. Különösen áll ez a magyar nemzet történelmére nézve, melynek lapjain legragyogóbb példáit találjuk a legnemesebb emberi erényeknek. És a magyar nemzet Históriája arról is nevezetes, hogy egyaránt gazdag nagy férfiúi és nó'i jellemekben. Ki ne ismerné Nagy Lajos király özvegyének Erzsébetnek és leánya Máriának bús történetét; kinek szivében nem támaszt fájdalmas emléket és csodás tiszteletet. Nagy Hunyadi özvegyének Szilágyi Erzsébetnek aggódása és bánata árván maradt két fia sorsa feló'l; ki nem néz büszke szemmel a Murányi sas fészek ezüst pán- czélu urnó'jére Széchi Máriára; Eger vára hős védó'nó'jére Dobó Katiczára — és a Munkácsi vár
