Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-10-21 / 82. szám
Hatodik óv 82. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szerda, október 21. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat viasza nem adunk. Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal: Landesinann Miksa és Társánál. Wekerle-lér 502. Hirdetéseket a legjutányosabk árban közlünk. Vcrgőöés. Irta: Zsindely István. A véletlen úgy hozta magával, hogy Deák Ferencz születésének századik évfordulóját éppen abban az időben ünnepli a nemzet, midőn a közjogi alap a csőd szélére jutott. Szánalmas és ijesztő bomlás, zűrzavar, vergődés van mindenütt. Az államélet hajója zátonyra került, honnan nem egyhamar és nem egykönnyen lehet kimozdítani. Mint a vihar felhői, úgy tornyosultak nemzetünk felett is azok az események, melyek már-már alkotmányunk szövetét is tépdesni kezdik. Széli megérdemelt bukása, Khuen első kinevezése, a vesztegetési ügy, a chlopii hadiparancs, a kormánypárt kínos hallgatása, a bán másodízben történt kinevezése, a Körber-ügy, a bánnak saját pártja által való leszavazása, a szegedi szomorú eset, a bánnak a megyék és törvényhatóságok hazafias és törvényes határozatait megsemmisítő képtelen rendelete, a kigondoló bizottság titkolód zása és szánalmas vergődése a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó kormánypártnak a 67-es alapkörüli tojástáncza gyors egymásutánban követték egymást, s bizony nem igen alkalmasak az ünnepi hangulat felkeltésére. S midőn legnagyobb erőre volna szükség, hogy a nemzet jogaiért vívott küzdelem eredményeket hozzon létre, magában a kormánypártban kétségbeesett kapkodás, személyi torzsalkodások tapasztalhatók. Valóban most is elmondhatjuk, hogy »súlyos átok gyanánt nyomja nemzetünket a hajdan korból, úgy látszik, örökségül reánk szállott irigy viszálykodásnak minden közbizalmat elfojtó indulatja«. Aggódó lélekkel várjuk a kibontakozást, a megoldást, de a legellentétesebb hírek követik egymást nap nap után, az előtérben feltűnnek az erőszak ismert képviselői: Tisza, Perczel, készen az ellenzék letörésére, kiirtására, s másrészt élesiti fegyverét az ellenzék is elszánva magát — ha kell — a legkeserübb leghevesebb küzdelemre, A borulás még a társadalomban is érezhető, kormánypárt és ellenzék már mintha nem is ugyanegy hazának fiai volnának, nemcsak el lenfelek, de mint ellenségek áldanának szemben egymással. A i 67 es alap haláltusája ez, melynek kimenetelét ma még nem tudhatja senki sem. Van valami szomorú végzet- ' szerűség abban, hogy a halál- ! tusa épen a kiegyezési mű meg- j alkotójának százados évfordulójára esik Pedig Deák Ferencz nagyságát nem vonhatja kétségbe senki. Mi, akik Kossuth politikáját követjük, kik a 67-es alapot a magyar nemzeti önállóság legnagyobb akadályának tekintjük s mindent elkövetünk, hogy törvényes és alkotmányos eszközök által e kiegyezési mű a nemzet jól felfogott érdekében megváltoztattassák, Deák születésének századik évfordulóján elismerjük Deák nagy érdemeit, s ha nem veszünk is részt a hivatalos Magyarország ünnepén, magunkba vonulva mi is letesszük sírjára az elismerés koszorúját. Ünnepeljük Deák nagyságát egészen az 1865-iki eseményekig, csodáljuk az ő hazafias nagy erényeit, elismerjük nagy államférfim képességét, a nemzeti jogokért vívott küzdelemben, főkép 1861-ben hősies bátorságát, történeti alkotmányunkhoz való törhetetlen ragaszkodását, nagy szabadelvüségét, minden ízében demokratikus gondolkozását, de azt is konstatálnunk kell, hogy az események logikája nem adott igazat az ő legnagyobb alkotásának, hogy ez alapon a fejedelem és nemzet ma nem értik meg egymást, s hogy a 67-es alap nem bírja kiállani az idők viharait és nem az az ut, melyen a nemzet nagyságát, jólétét és boldogságát elérhetné. Tudjuk, hogy a politikában nincsenek absolut igazságok, mint az erkölcsi élet mezején, a relative legjobbat akarta Deák is, s ha 35 év esemény eire tekintünk, nem -kell-e felelősségre vonnunk azt a pártot, mely magát Deák eszméi és elvei örökösének hirdette, s mégis arra nyújtott segédkezet, hogy az örökség elpazaroltassék. Gondolhatta-e Deák, hogy a kiegyezési művet végleges alkotásnak akarja a nemzet? nem azt bir- dette-e, hogy az alkalmi viszonyok között jobbat talán igen, de célszerűbbet alkotni alig lehetett, nem azt gondolta-e, hogy a nemzet a nagy vérveszteség után ez alapon fokozatosan megerősödve egyre jobban hozzájut önállóságához s visszaszerzi azokat a jogokat, melyeket az akkori viszonyok között lekötöttek, de amelyekről a nemzet soha nem mondott (mert hisz nem is mondhatott) le végképen. Nem átmeneti alkotásnak akarta-e Deák e müvet, melyen las- sankint felépülhessen a biztosabb jövő? nem ezt bizonyitja-e, hogy élete utolsó évében — egyben- másban maga is csalódva — elvonult, elkomorodott, és sötét balsejtelmek tépdesték az Ő nagy lelkét is. A közjogi művön nagy pusztítást vitt véghez az idő. Avagy nem borzasztó-e, hogy 35 év múlva most vitatkoznak a felett, hogy a 67. XII. t. c. 11. §-a hogyan és mi módon értelmeztes- sék, lehet-e ennek végrehajtását követelni a mai viszonyok között? Pedig Deák — mint a fent előadottból okszerüleg is következik — nyitva hagyott sok mindent épen a jövő szempontjából- A 67-es törvény mindenütt a magyarságról beszél, de midőn ennek végrehajtását követeli a nemzet, előáll Széli Kálmán, hogy a magyar vezényszót nem lehet megadni, mert ez már a magyar hadsereget jelentené. Egyfelől a nemzet, mely már szinte egyértelműen követeli a hadügyi változtatásokat, másrészt a koronát úgy informáló tanácsosok, hogy a 67-es törvény végrehajtását nem követelheti a nemzet, mert az tulmenne a kiegyezés keretén. Hol hát az igazság ? Hisz Appo- nyi 1889-ben (de azóta is többször) úgy nyilatkozott, »hogy a vezérlet, vezénylet és belszervezet kifejezés alatt minden érthető, csak a magyar nyelv jogának kérdése, csak a katonai oktatás t Arca.. Deák ferencz és Wesselényi jVíiklós Irta: Dr. Kardos Samu. A Felső magyarországi Hírlap eredeti tárczája. Hogy Deák Ferencz és báró Wesselényi Miklós a nagy időknek ez a két kimagasló alakja mikor és hol (ismerkedtek meg egymással, arra nézve teljesen biztos és pontos adat nincsen. De azt már minden kétséget kizáró módon meg tudjuk állapítani, hogy 1834. elején a két ■nagy férfiú nem csak (ismerte egymást, de soha semmi és senki által meg nem zavart igaz szereti ttel és benső barátsággal viseltettek egymás iránt.. A Históriából tudjuk, bogy az 1830. évi pozsonyi országgyűlésen báró Wesselényi Miklós mint Szat- mármegyei birtokos a főrendek tábláján megjelent és ott a magyar nyelv és az újoncok megajánlása és illetve megtagadása tárgyában a magyar nyelven tartott beszédével oly feltűnést keltett, hogy neve, mely addig csak Erdély bércei között volt ösmeretes, egyszerre híressé, tiszteltté és ünnepeltté lett széles Magyarország bércein és rónáin. De ezen az országgyűlésen Deák Ferencz még nem volt jelen. Zala vármegyét a Karok és Rendek Tábláján akkor még Deák Ferencz testvér bátyja Deák Antal képviselte. Deák Antal 1833. nyarán megrongált egészsége miatt követi állásától visszalépett és Zalavármegye rendei, hogy az ő érdemeit némileg jutalmazzák a nálánál sokkal fiatalabb ekkor még alig 30 éves Deák Ferenczet küldték fel Pozsonyba az országgyűlésre. Deák Antal távol- maradását mindenki sajnálta és igen sokan valáuak, kik erősen kételkedtek abban, hőgy a fiatal és még tapasztalatlan Deák Ferencz betudja-e méltóan tölteni az idősebb és tapasztalt Deák Antal helyét. E kétkedőknek mondá aztán némi haraggal, de büszkeséggel az öreg Deák Antal .- „Majd küldök én helyembe olyan fiatal embert, kinek kis ujjábán több tudománya és képessége vagyon, mint nekem egész valómban.“ Es amit az öreg Deák Antal mondott, az szóról-szóra bevált Alig jelent meg Deák Ferencz a pozsonyi országgyűlésen, már is a közfigyelem tárgya lett. És amikor a szerencsétlen lengyel nemzet érdekében 1833. november 23-án először hal- latá bátor és okos szavát, nemes egyszerűségével, keresetlen, de vonzó előadásával egy csapásra megnyerte a sziveket. Báró Wesselényi Miklós, már Deák Ferencz első fellépése idejében, Széchényi István gróf után, a két ha zának legősmertebb és legünnepel- tebb embere volt. De míg Széchenyi soha egyetlenegy kortársától sem tudott bizonyos féltékenységet megtagadni, addig Wesselényi a minden irigység és féltékenységtől mént egyenes lelktiletóvel, tárt karokkal fogadta és szerető szivére ölelte mindazokat, kikről tudta és várta, bogy a hazáért vele küzdeni, áldozni és szenvedni egyaránt készek. Wesselényi még kiadatlan, de halomszámra heverő levelei fényes bi zonyságot tesznek arról, hogy minő szeretettel és minő odaadással viseltetik ő kora irodalmi és politikai kitűnőségei iránt. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Döhrentei Jósika és Vörösmarty koszorús nevei egyik oldalon; másfelől, Széchényi, Be- zerédy, Beöthy, Eötvös, Deák, Kossuth és Batthyány állanak mint olya nők, akikkel Wesselényi nemcsak állandó levelezésben, de benső barátságban is állott. És ha bizonyságot kell tenni arról, hogy kiket szeretett és becsült legtöbbre; úgy ezek között első helyen Deák Ferenczet és Köldseyt, Scéchényit és Vörösmarthyt kell felemlítene a. De Wesselényi Deák Ferenczet nem csak szerette és becsülte, hanem iránta csodás tisztelettel és örök hálával is viseltetett. Köztudomású tény ugyanis, hogy Wesselényi Miklóst Becs párán saru a kir. főfiscus a Szatmármegye 1834. évi december 9-iki gyűlésében a jobbágyok felszabaditá: írgyában tartott tüzes beszéde miatt hütlen- ségi perbe fogta. Ebben a történelmi nevezetességű perben két ember tartott ki mindvégig a legnagyobb hűséggel és odaadással az üldözött Wesselényi mellett. Az egyik Kölcsey Ferencz, a másik Deák Ferencz volt. Kölcsey volt az, aki Wesselényit 1838. augusztus 24-én bekövetkezett haláláig ragyogó tollával és még ragyogóbb tudásával védelmezte és viszont Deák Ferencz volt az, aki 1835, 1836, 1837, 1838, 1839. Lapuik 4- oldjál.
