Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-05-09 / 37. szám
Hatodik év 37. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, május 9. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat viaaza ne«n adunk. Szerkesztőség : Vekerle-tór 502. Előfizetési ér : egész évre 10 korona, félévre 5 korona, felelős szerkesztő- negyedévre 2 korona 50 fillér, — Egyes szám ára 10 fillér. Dr. Búza Barna Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502. Hírdeté3eket a lepjutányosabk árban közlünk. Polgártársak! A katonai követelések ellen megindult küzdelem most már a j nemzet szabadságharcává fejlődik. Bizonyos, bogy a nemzet nem akar többet adni az idegen szellemű katonaságra. Bizonyos, hogy a nemzet kívánja, hogy hadseregének nyelve, jelvénye magyar legyen. S mégis megakarja szavazni a képviselőház többsége a katonai terheket, s mégis megakadályozza ez a többség a magyar nyelv és jelvény teljes érvényesülését, — mert Bécsből igy parancsolják. Hát nem a katonai milliókról van már most szó, hanem arról, hogy ki parancsol ezen a földön, ki az úr ebben az országban: a magyar nemzet é, vagy Bécs? E felett folyik most már a harc, s ebben a harcban fog eldőlni, hogy rabok vagyunk-é vagy szabadok ?! Zemplénmegye közönségének kétszeres kötelessége, hogy ebből a harcból kivegye a maga részét, mert a mi vármegyénk képviselői közül —- fájdalom — egyetlenegy se küzd a nemzet akarata mellett, hanem mind a nyolcz ellene van. Mutassuk meg hát, hogy Kossuth vármegyéje is a nemzet ügyével érez ebben a küzdelemben, s az a nyolc képviselő nem a vármegye igazi akaratát fejezik ki. Népgyülést tartunk a katonai terhek, az udvartartási költségek, s a Gotterhalte tárgyában Sátoralja jhely- ben, 1903. évi május hó 10-én délután 5 órakor a Korona szálloda kertjében (Széchényi-tér). A népgyülés feliratát külön küldöttség- viszi az országgyűlés elé, a melyhez csatlakozásra s erre való jelentkozésre felhívunk mindnyájatokat. Jöjjetek el a népgyülésre párt kiilömhség nélkül mindnyájan. Hallgassuk meg az ellentétes nézeteket is, s úgy hozzuk meg a határozatot. Nyilatkozzék meg hatalmasan ebben a súlyos időben Rákóczi és Kossuth vármegyéjének igazi akarata! S.-a.-Ujhely, 1903. május 6-án. fi zemp’énvármegyei függetlenségi párt. jlííit mondott Széli Kálmán? 11. Ékesen beszéli el aztán az a röpirat, amiről a múltkor szólottám, s amelynek az a legjelesebb tulajdonsága, hogy— mint vastag betűkkel vagyon rányomtatva — ingyen osztogatják, hogy mit mondott a magyar nemzet dicső prófétája, Széli Kálmán. Es azok nem csekély dolgok, amiket ő mondott. Mert szólt már ehhez a néphez Petőfi Sándor is, Kossuth Lajos is, de olyan hatalmas, olyan boldogitó dolgokat senki sem mondott még a magyarnak, mint most Széli Kálmán. Halljátok magyarok és legyetek elragadtatva legyetek boldogok. Halljátok meg Széli Kálmán ihletett ajkairól, hogy a magyar nemzetnek nincs joga ahhoz, hogy magyar hadserege legyen, a melyet magyar tisztek, magyar zászlók alatt, magyar vezényszóval vezetnek, — hanem csak »közös« hadseregben, német szóval, feketesárga zászló alatt harcolhatnak a magyar nemzet katonái. Mert úgy rendelik ezt szerinte minden törvényeink. No hát mégse örültök magya rok ? Hát mégse borultok le Széli Kálmánnak, az apostolnak, a megváltónak nagysága előtt ? Hát nem boldogság az egy nemzetre, ha idegen nyelven, idegen zászló alatt vezetik a hadseregét, — s hozzá meg abban is biztos lehet, hogy ez már mindig igy marad, mert ezt négyszázados törvények rendelik igy: Kell-e ennél a tudatnál nagyobb gyönyörűség? S ezt a gyönyörűséget Széli Kálmán szerezte meg nekünk ! Lássátok: a francia, az angol, a német mennyivel hátrább van nálunk. Azok a saját nyelvükön a saját zászlóik alatt vezetik a katonáikat Ok még nem jutottak el ahhoz a bölcsességhez, amit Széli Kálmán már régóta hirdet, hogy egy hadsereg csak akkor győzhet, hogyha idegen vezényszó hangzik benne! Ugye tetszik ez nektek, jó magyarok ? Milyen lélekemelő dolog is az, mikor ott áll a gyakorlótéren egy ezred szinmagyar katona, előttük született magyar tisztek, s aztán halljuk, hogy a magyar tiszt a magyar katonához németül kiáltja a vezényszavakat Milyen okosság, milyen dicsőség, milyen boldogság ez! Hogy magyar ember magyar emberrel hivatalosan csak németül beszélhet! Ennél már csak az lehetne még szebb, ha kinai nyelven kellene beszélni Magyarországon a magyaroknak. S ezt a sok dicsőséget 6s boldogságot mind Széli Kálmánnnak a csengő szava hirdeti neked, magyar nép! Hát csak tiszteld és kövesd ezt a nagy vezéredet. Igen, csak kövesd! Csak menj utána a szolgaság, a nyomorúság a gyalázat utján! Mert bizony szégyen, gyalázat ez! Szerbia itt a szomszédunkban apró kis ország, mindössze kétmillió lakosa van, Magyarországnak pedig húszmillió. Es a szerb legényt mégis ha besorozzák katonának, szerb tisztek, szerb nyelven, szerb zászlók alatt vezetik, a szerb haza szere- tetére tanítják. A katonaság is azt a nyelvet hallja, amit otthon az édes anyjától tanult. S lelkesedik a szerb nemzet, a szerb szabadság hőseinek példáján. A bolgár nép nem is szabadnemzet, mert török főhatóság alatt áll, — s mégis bolgár nyelven vezetik a katonáit, nemzeti tisztek, nemzeti zászlók alatt. Az egész kerek világon a magyar nemzet az egyetlen, amely megengedi, hogy idegen nyelven, idegen zászló alatt vezényeljék a hadseregét. S a világ teremtése óta nem volt nemzet, amely ilyen szégyent eltűrt volna, csak a magyar. Pirulva kell gondolnunk a legparányibb nemzetekre, a szerbre, a bo’gárra, mert sokkal hitványabT A R C A. A Kossuth-kép. Az orosz czár a Rákóczi-karddal kedveskedett a magyar nemzetnek, s Kossuth Lajos halálhírére az orosz konzul a magyar tenger kies kikötővárosában, Fűimében, gyászfátyollal vonta be az orosz czímert. így olvastam ezt a lapokban. A magyar szabadságot eltipró nemzet meggyászolta ennek a harcznak a vezérét. Jóleső ez a fátyol, enyhítve kötözi be régi sebeinket. Hiszen olyan jó, oly könnyen feledő nép a magyar! Világos óta egy név lángol a magyar szivében a gyűlölet tüzóvel. Ezt a nevet mintha hóhérkézzel ütötték volna izzó bélyegül a mi szivünkbe. Ez a név — a muszkáé. Nekem pedig eszembe jut egy kis történet; édes anyám mesélte. Es kérdem : vájjon igazán osztotta-e ez a nagy tömeg az elnyomott orosz kegyetlen vezéreinek, zsarnok uralkodójának politikáját, midőn zordon északi honából a mi győzelmes szabadságharcunkra tört? A Napóleoni hadjáratok vetették el a csiráit a cárok birodalmában a katonai összeesküvéseknek; 1849 pedig megérlelte a nihilizmust. Eszembe jut ez a történet, ez a szabadságharc a muszka-invázió egy epizódja. Hadd verjem le róla eltemető porát az ismeretlenségnek . . . * Abban a kis városban történt, melyet hajdanában Kis-Szebennek, de 1849 óta Dű-Szsben-nek neveztek el. A szabadság katonái le voltak verve; aggódva várták az oroszokat; futott, menekült, aki csak tudóit. I Egyedül a nők maradtak honn és az aggok, betegek és gyermekek. Es jött a fősereg; élén Konstantin, a főherceg maga. A magyarok űzésében kifáradt muszkák pihenőt tartottak a városban, ahol néma félelem reszketett a falak között Hányszor néztük mi fiuk a házat, melyben szállásolva volt a muszka hadvezér! hogyan hallgattuk mi az öregek magyarázatát, midőn már gondolkozni és érezni tanultunk. Itt tanyázott, ide hajtották elébe a magyar foglyokat. Itt fejezte be a mi szabadságunk meggyilkolásának munkáját. Minden házba szállásoltak egy párt az orosz tisztekből. Rettegéssel teljes vendégszeretet! Édesanyám is kapott 4—5 ilyen hívatlan vendéget. De édesanyám ezúttal még jól járt: az orosz tisztek kúrlandiak voltak, egyik elnyomott népe az orosznak. Szálas, szép férfiak s müveitek. Nem is bántották a házbelieket; sőt annyira mentek nyájaskodásaikkal, hogy a gyermekeket térdeiken ringatták és tiies óráikban házigazdáikkal is szóba állottak, már ameny- nyire a muszka-német magyar kon- verzáeió ment. Egyszer azonban a kurlandi tisztek nagyon ráijesztettek a házbeliekre. Édesanyámhoz egyikük azzal a kérdéssel fordult: — Nincs meg önöknek Kossuth Lajos arcképe ? Néma csend állott be e szavakra. Mindenki rettegve gondolt arra. hogy most vége lesz ám a muszka barátságnak ; az orosz tisztek előkérik a drága szabadságharci ereklyét, Kossuth arcképét. Hiába tagadnánk, hogy nincs, fölturják a házat, megtalálják a kincset a pincében, hová azt elrejtették — óh, mert hiszen nem volt lelkűk, erejük ezt megsemmisíteni! — Nincs . . — suttogták halott- halványan remegve. A kurlandi tiszt szívélyesen bátorította őket: — Maguk megijedlek. Ne féljenek semmit: nem lesz semmi bántódásuk. Hogyan adtak volna hitelt e szavaknak ! De hát elgondolták: úgyis mindegy, a képre úgyis ráakadnak, jobb lesz szépszerével odaadni, minek ingerelnék őket még a tagadással, dugdosással is. Reszketve ment le szegény anyám a pincébe. Előszerezte és felhozta a Kossuth-képet. Odaadta az egyik főtisztnek. A tisztek mind köré sereglettek. A család pedig félrehuzódott a háttérbe. „ A magyar szabadság hőslelkü megteremtőjének arcképe ott reszketett az elnyomott birodalom egyenruhás poroszlójának a kezében. Talán egy fénysugár lövelt azokból a kék szemekből a ezár katonájának leikébe? Az orosz tiszt csendesen a kép felé hajolt és-— megcsókolta Kossuth Lajos arczképét és suttogva szólt: — Ez hát az isteni nagy ember! * % * Könny reszketett a szemében. Ebben a könnycseppben ott csillogott az oroszok szabadsága — és a nihil. Dr. Saildgyi Albert. Lapunk: 6 oldal.
