Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-03-14 / 21. szám
21. szám (2) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szombat, márcz. 14. jYe legyünk kishitüek! Irta: Matolai Etele. S.-A.-Ujhely. 1903. Tavaszelő 12. Egyik első rendű magyar államférfin a Széchényi István gróí halála után azon megjegyzésemre, hogy az hazánknak szinte kipó- tolhatatlan vesztesége — azt feleié, hogy nem épen, mert Széchényi azon tannak volt hive, miszerint Magyarország Ausztria nélkül a maga lábán meg nem élhet. Nagyon természetesnek találtam, hogy e tant elutasítsuk, hiszen tudtuk, hogy hazánk a mohácsi vészig századokon át nem csak meg tudott áll ani a maga lábán, de időnkint még az európai nagyhatalmak közt is a legnagyobb lenni. Utóbb látván a Török birodalom hanyatlása és részleges felbomlásából kivált balkáni kis államokat, a melyek épen a minket semmibe se vevő hatalmak pártfogása mellett nyerték meg önállóságukat, a melyek mind kisseb- bek hazánknál: sokszor gondolám magamban és sokszor ki is mondám, hogy valóságos bűn azt mondani, hogy mi Ausztria nélkül a magunk lábán meg nem élhetünk. Bűn a csüggedést, a lemondást terjeszteni és nem az önbizalmat éleszteni, erősíteni. Azt kérdezik ilyenkor ellenfeleink, vájjon fegyverrel akarjuk-e önállóságunkat kküzdeni? és hisz- szük-e, hogy az sikerülhet? Eszünk ágában sincs! A mig nem vagyunk kényszerítve rá, nem bontjuk meg a fennállót. De nagyon szükséges uraim, hogy minden magyar ember át legyen hatva azon hittől és meggyőződéstől, hogy, ha kell, megbirunk állani a magunk lábán és képesek vagyunk magunkat megvédeni. Nem egészen időszerűtlen erről elmélkednünk. íme azok az osztrák tartományok, melyekkel most közösséghen vagyunk, közgazda- sági tekintetben magok kívánnak tőlünk külön válni és ki állhat érte jót, hogy elő nem állhat oly bonyodalom, a mikor azon tartományok szláv részei valamely pánszláv szövetséghez, a német részei pedig nagy Németországhoz csatlakoznak ? ? Ne aludjunk el tehát a közös állapot látszólagos kényelmében, •— de legyünk készen az önállóságra, ha kell, küzdelem árán is és azért legyen bennünk mindenesetre önbizalom ! 1848. Irta : Mezossy Béla orsz. képviselő. Sokszor hallom ezt a szót — még magyar ember ajkáról is — 48-iki forradalom; az osztrák történetírók meg épen igy szokták emlegetni : „Rebellenaufstand“ (lázadók felke- j lése) pedig egyformán téves mind a kettő. Amazt mondja: a megszokás, ; ezt: a roszakarat. 48-ban a magyar nemzetnek forradalmat csinálni esze ágában sem volt. Önvédelmi harcra, jogainak, alkotmányának megvédésére reákénysze- ritették azok, a kik kétségbeestek a miatt, hogy Magyarország miniszteri kormányzatot és népképviseleti kor- ! mányformát nyert; azt hivén, hogy oly biztosítékok mellett a bécsi ca- binetnek hazánk alkotmányos önállását többé kijátszani nem lehet. A 48-iki törvények alapgondolata: függetlenség és demokrácia. Éz az, a mitől Austria mindég irtózott. Ezért folytattak ellenünk irtó háborút, ezért kértek muszka segítséget, megalázva magukat egy idegen hatalom előtt; csakhogy vérbe fojthassák a magyar függetlenség és demokrácia megszentelt eszméit. És ez tényleg sikerült. Ott a világosi síkon nem csak egy hadsereg kezéből csavarta ki az idegen hatalom a fegyvert, hanem megállította a nemzetet azon az úton, a melynek eredménye „szabad nép a független magyar hazában“ lett volna. Évtizedek tűntek el azóta a feledés ködében. Hol a szabadság? Hoi a független magyar haza? Távolabb állunk az eszményektől, mint egy félszázaddal ezelőtt! Az Isten igazságos! Az elnyomatás, a nyomor, a szenvedés sem lehet végtelen! És a magyar ember a magyar alkotmány lényegét ma sem foghatja fel másként, mint azt a 48-iki törvényhozók értelmezték. „Kizárni minden alkotmányos befolyást az ország alkotmányos kormányzásából !“ És bármennyire igyekezzenek is az egymást felváltó kormányok meghamisítani, kijátszani a 48-iki nagy alkotásokat: azok a gondolatok, a melyek megszülték akkoron a nagy időket, ma is ott élnek kiirthatlanul a magyar nép szivében és mint egy delejes áram fog majd végig cikázni a 48-iki idők emléke megihletve milliók és milliók lelkeit: ha egyszer majd a szabadulás órája ütni fog. Sötét, kétségbeejtően sötét még a láthatár! De ez a sötétség nem lehet örök. Előbb utóbb virradni fog! Hogy mikor? Az tisztán te rajtad áll nemzetem! Talpra magyar. Irta: Mezei Ernő. Van a magyar embernek mostanában egy szép de szomorú szabadsága. Szabad ünnepelnie. Az a fölöttünk uralkodó hatalom, a mely bennünket idegen érdek szolgaságába kényszerít, nem tiltja meg a haza polgárainak mégsem azt, hogy a nagy emlékezésnek egy-egy visszatérő napján a nemzeti eszmények oltárképei előtt tartsák meg diszfel- vonulásukat. Ezt a mélán komor iátványosságot elnevezzük pedig nemzeti ünnepnek. Más boldogabb nemzetek a múlt hagyományában és emlékében azt ünnepük, a mi valóságos élő birtokuknak maradt meg és a jelennek büszke nagyságát jelenti. A francia köztársaság jul. 14-én ünnepli a nagy forradalom emlékezetét, mert vele saját uralmát, a demokratikus szabadság meg- támadhatlan birtokát dicsőítheti. Németország közünneppé tette a szedáni nagy emlékezetet* hogy a németségnek ekkor kivívott hatalmi állása folyton táplálja és erősítse a nemzeti önérzetet. Angliában úgy, mint Olaszországban, Belgiumban úgy, mint Eszak- amerikában a nagy nemzeti ünnepek azt az örökséget illetik, a melyet a népek elidegenithetlen kincsökül tudnak, bírnak és élveznek: a nemzeti függetlenség örökségét. Mi is a nemzeti függetlenség és szabadság eszményeinek áldozunk az ünnepi emlékezéssel. Óh de mi azt ünnepeljük, a mi csak volt, a minek elvesztését fájlaljuk és a minek visszaszerzése után sóhajtozunk. És az uralkodó hatalom, ha nem is vesz részt az ilyen ünneplésben, kegyesen a közönségnek szabadjára hagyja. Talán az eddigi tapasztalások alapján joggal véli föltehetni, hogy a milyen sírva vigadó nemzet vagyunk mi magyarok, mi nekünk a szabadság ünneplésében nem is a szabadság kell, hanem csak ennek az ünneplése. Talán okos lélektani számításnak tetszik előtte, hogy ha csak elég tüntetőén emlékezhetünk a múltra, annál könnyebben szemünk elől veszíthetjük a jelent. Vájjon az a közhangulat, mely ez idén márc. 15-ének nagy em léke felé zajlik, más színben fogja e feltüntetni a nemzeti ünneplés elentőségét? Reméljük és bisz- sziik, nagyon. A hogyan 1867-óta az opportunisztikus politika folyton hintegetett mákonyporával elbóditották a nemzetet, csakugyan azt hihették, hogy a szabadság- harcok nagy hagyománya, Kossuth Lajos halhatatlan dicsősége, márc. 15-nek ragyogó emlékezete mind csak élettelen jelvényekké, üres kultuszszá váltak. Csakugyan azt hihették, hogy a nemzet az ünneplés szabadságáért elfelejti magát az ünnepelt szabadságot. Hiszen azok a szokott bankettek, tósztok, kölcsönös üdvözlések és szózatok sohasem idézik föl a »Talpra n,agyar« veszedelmes hangulatát ; inkább nagyot alszik rájuk minden keserű hazafi. De TÁRCA Márczius 15-én. Mohács alatt elveszett Nemzeti nagylétünk ! Már el is feledtük, Hogy szabadon éltünk. Te gyászos nagy mező, Mohácsnak mezője, Ős szabadságunknak Te vagy temetője ! Rabigában nyögtünk Három századon át, Míg újra megláttuk A szabadság napját. Pölébredt a magyar, Három század múlva, Ott hevert a bilincs Lenn, a porba hullva. Ott hevert a rab-láncz, A zsarnok hatalma. Széttépte- s lerázta Árpád birodalma. Szólott a próféta ... Szabad lett a nemzet ! ! Szabadon ünnepelt. Szabadság-dalt zengett. Márczius idusa, Öröm ünnep lettél ! Márczius idusa, Újra megérkeztél. Hozd vissza még egysz r Szivünk boldogságát, Hozd vissza elveszett Hazánk szabadságát! Elvérzett őseink Porladó sírjára Hadd ragyogjon még a A szabadság sugára. Kik annyi sok vért és Eltet áldozának, Lássák felvirultát A magyar hazának ! Kóy Sándor. Kossuth levele. Esztendeje épen, hogy Kossuth Lajosnak egy eddig nem ismert gyönyörű beszédét hoztuk ebben a lapban. Most megint az ő dicső szellemének ragyogásával szenteljük m eg ezt az ünnepi számot. Egv levelét közöljük, a melyet Lázár Vilmosnak, az aradi vértanúnak özvegyéhez, báró Reviczky Máriához irt. Halassy Szerencs úr szívességéből közöljük ezt a még eddig meg nem jelent levelet, amelynek egyszerű szavaiba 1 könnyeket fakasztó közvetlenséggel nyilatkozik meg a nagy számüzöttnek nagy keserűsége, tenger szenvedése. A gyászkeretü finom papíron, gyönyörű egyenletes gyüngysorbe- tükkel irt, meghatóan szép levél igy szól: 1. Via Sotto ripa Turin nov: 9. 1869. I Kedves Barátnőm ! Kellemes meglepetés volt levelet kapnom untől, kinek neve ’s alakja ifjú korom kedves emlé- kei köze' tartozik. Köszönöm, hogy családi örö- mükbó'l nekem re'szt adnak. Szives örömest elfogadom unokája keresztattyának czimét, de fájdalom, hogy az czimne'l több alig lehet. Mert igen öreg és nagyon száműzött vagyok. Nagyon, mert a falat, mely Hazánktól elválaszt, nem csak a hatalom t melte, dolgozott ’s dolgozik azon a nemzeti hitehagyás is. — Öregség és ily száműzetés két oly csapás, mely kizárja a reményt, hogy keresztfiamnak még javára lehetek. De szeretem hinni, hogy a családias kapocs, melyre Ön ’s fia méltattak, az ó'sök barátságát át fogja szállítani az utódok nemzedékére, kik előtt az élet áll jobbra változható szerencséjével, j s kiknek a múlt nem csak bú tárháza mint nekem, hanem anyag is a jövendő épületéhez. Azt kérdi Nagysád, hogy mi-í kint vagyok? Lenni! Hát mondhatjuk az árnyékról, hogy „van“ ? — hisz az csak a világosság hiánya. Az élet világossága : a remény. Bennem ’s körültem sötétség lakik. A röppenő perez nem enyim, mert a mig leírtam, múlttá lett, melyben nincs vigasztalás, a jövendőben pedig nincsen remény. Hazánk felett megfogyatkozott a nemzeti önbizalom világa, magán boldogságom napja pedig sírba szált. Lehet, hogy voltam; oly régen volt, hogy már alig tudom, ha igaz-e, vagy csak álmodtam, de azt tudom, hogy már nem vagyok. Fogadja Ön keresztfiam számára lelkem áldását — mert ez még van bennem, ha én nem vagyok is; maga számára pedig fogadja a rokonszenv szárnyain, meleg kézszorításomat, legjobb kivánatimat és szívélyes üdvözletemet. Barátja Kossuth Lajos. Báró Reviczky Mária özv. Lázár Vilraosné asszonynak t
