Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1933

5

illetődéssel lelkűkben s a hála virágaival kezökben. A temetési szertartás alatt a templom és udvara szorongásig telt meg az őszintén gyászolók tömegével, kik Szepesi Bódog rendtársunk szívbe markoló búcsúztató beszéde után mély lehangoltsággal kisérték csendes sírja széléig, hová társainak, tanítványainak s barátainak szeretetét vitte magával.

Vácon született, ott is járt hét osztályt a piarista főgimnáziumban. Ekkor érlelődött meg lelkében az elhatározás, hogy a tanügyi pályán fogja szolgálni hazáját. S hogy minél odaadóbban élhessen majd hivatásának, úgy döntött, hogy a kegyestanítórendbe lép, egy olyan rendbe, melynek tagjai hazájuk nagyságának, embertársaik javának egy sírig tartó, önmegtagadó életet hoznak áldozatul, ahol reá majd kényelem helyett erős munka, jólét helyett tisztes szegénység vár, s ahol a jutalom, a fizetés csak a ritkán megnyilatkozó hála és a mindenért megfizető Istenbe vetett bizalom és hit lesz.

Itt azután derakasan, Kalazanti szt. József szelleme szerint haladva állta meg helyét. Szeged, Léva, Nagykanizsa, Vác, Debrecen és Sátoraljaújhely az ő pályájának állomásai.

Mint ember igen szerencsés véralkatú volt, kiben nem lüktettek különösebb szenvedélyek, de lethargikus közömbösség sem vett rajt erőt.

Nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott természet jellemezte, melynek alapvonása a szelíd jóság. De lehet-e más az olyan ember, ki nagyon tud gyönyörködni a költészetben, szereti a dalt és zenét s rajong a természetért? Hányszor el-elbolyongott egyedül a várost környező hegyek között karján elmaradhatatlan kabátjával; s kimerítette a boldogságot, ha szép, mélabús magyar dalokat hallgathatott vagy együtt dalolhatott társaságával, amelyben csak ilyenkor időzött tovább, nem bánva, ha agyonfüstölik is.

A rendszeres életnek volt mintaképe, ki inkább szerette az egyedüllétet, mint a zajos társaságot, melyből a kedvező pillanatban mindenkor szép csendesen eltűnt.

Lelke tele volt szeretettel és megbocsátással. Egy esetet említek itt meg. Egy volt tanítványa állított be hozzá egyszer itt Sátoraljaújhelyen, akivel valamikor igen sok jót tett még azután is, amikor már kikerült az életbe. Ez az ember azonban rút hálátlansággal fizette neki vissza a sok jót. Egy reá nézve életbevágó ügyben fordult hozzá ezúttal is, de megalázkodva. Kérésének előterjesztése után ezt kérdezte tőle: „Emlékszik-e még öcsém a latin órákra? Hát erre a mondásra: Dixeris ingratum, dixeris omne malum? Le tudná-e még fordítani?“. A kérdezett zavartan felelte: „Igen“ s ilyenféleképen adta vissza értelmét; „Az emberi társa-