Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1932

Füves Jenő

1906—1933.

1922. augusztus 25-én találkoztunk először Vácott a noviciatus előtt. Együtt sétálgattunk a széles folyosón. Séta közben megnyílt a szíve. Elkezdett beszélni magáról, hivatásáról, arról, hogy mily örömmel jött, mily örömmel fogja felvenni azt a reverendát, amelyben az ő tanárai jártak itt Sátoraljaújhelyben és milyen jó lenne, ha évek múlva, már nem mint kisdiák, hanem mint tanár mehetne abba a gimnáziumba, melyhez ifjú éveinek oly sok és szép emléke fűződik.

Nyolc év múlva úgy történt. 1930-ban, midőn mint újmisés papok kíváncsian vártuk a helyezésünket, nem csodálkoztunk, de örültünk, midőn megtudtuk, hogy szivének egyik hő vágya beteljesedett, hogy itt Űjhelyben kezdheti meg a peculiarem curam circa puerorum eruditionem-et és teheti fel a koronát arra a szép piarista életre, melyet 1923. aug. 28-án az egyszerű fogadalom letételével kezdett meg s azóta élt.

Ez élet — sajna — nem tartott soká. 1930. szeptemberétől 1933. február 23-án éjjel 7*2 óráig. Akik azonban látták ezt az életet, láthatták a lélek tüzének lobogását, láthatták, hogy az erős szellem hogy küzd az erőtlen test ellen. Mintha már hallotta volna az Úr hívó szavát s mintha érezte volna, hogy néki rövid három év alatt kell megszereznie mindazt a kincset és virágot, amelyet mások hosszú-hosszú évek fáradságos munkája után mondhatnak csak magukénak, hogy az Ítélő Úr elé ne pusztán, üres kézzel, hanem csakugyan menyegzői ruhában léphessen.

Mi, akik körülálltuk koporsóját természetesen sajnáltuk, hogy elment. Sajnáltuk, mert éreztük, hogy kevesebben lettünk egy izzó papi és magyar lélekkel, éppen abban az időben, amikor erre oly nagy szükségünk van. Sajnáltuk, mert hiszen földi szemmel nézve egy magasba ívelő élet tűnt el előttünk, egy oly élet, amely még a tettek kezdetén állt s mégis maradandó nyomokat hagyott. De az Úr, mint mindig, úgy most is tudta mit csinál s mi, kik itt maradtunk, megnyugszunk akaratában, mert hiszen Szent Atyánk mon-