Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1901

DEKAY LAJOS

1864-1902.

и

Küzdése megszűnt, szive nem dobog. A kerepesi temető néma lakója czélhoz ért, pihen. Elsirattuk. Eltemettük. És mégis . . , mintha hallanék bús hangját a síró harangoknak, melyek utolsó útjára kisérték, mintha látnok koporsóját a sír ölén, mely örökre magába fogadta. Újra felzokog fájdalmunk, szemünkbe újra köny szökik hogy elvesztettük, hogy nincs közöttünk.

Jób, a nagy béketűrő, a nyomor tetőpontján állva, annyira belátta a szerencse, a földi jólét múlandóságát, hogy e fölött ily szavakra fakadt: „. . . az ember rövid ideig élvén, sok nyomorúsággal telik el. Virágként fakad, hogy eltiporják: eltűnik, mint az árnyék és soha egy állapotban sincsen maradása.“ így beszél Jób és szavainak igazságát az emberi nem szomorú tapasztalata bizonyítja. Azonban nem csak a szerencse változékony, hanem változékony, múlandó maga az ember is. Tanúja ennek az a derék férfiú, kinek nevét gyászkeretbe foglaltuk.

Dékay Lajos 1864. november 1-én Léván (Bars vm.) született, jómódú polgári szülőktől. Elemi iskoláit, valamint a gymnasium négy alsó osztályát szülőföldjén végezte. Mivel Léván akkor még csak négy osztályú gymnasium volt, a megboldogult az V. és VI. osztályt Esztergomban és a VII.-et Nyitrán végezte. Ekkor lépett fel benne a hajlam és a vágy, hogy egyházát és hazáját mint piarista-tanár szolgálja. A vallásos és tehetséges ifjút a kegyesrend szívesen sorozta tagjai közé.