Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1899
20 Bpaminondász a csatatéren. — Csak akkor rántotta ki, midőn a sirboltban már hervadoztak az első koszorúk s midőn az apa fájdalmát a király kötelessége kezdte mérsékelni. Már szabad volt az ő szivének is véreznie; csókolgathatta fia sebeit. A királyné rég befejezte már dicsőséges történetét, midőn az édes anyát még gyötörte a hosszú, nehéz, sötét éj, melyben nyugalma egy álarczozott halál. Ki valaha egy egész nemzet siró asszonyainak könyét törülte le, nem gondolt a maga könyeinek felszáritásával és senkivel sem osztotta meg bánatát. Oda ment a fájdalmas anya, hol bújával legjobban elrejtőzhetett. De gyásza éjjelébe is bevilágitolt a nemzet öröme. Eljött, hogy együtt ünnepelje magyarjaival az ezredév betel- tét: a templomban, a munka ünnepén, az országgyűlés hódo- lásakor. Eljött, bár lelke szenvedett; arcza mégis mosolyra derült, bár lelki kínokat érzett; mégis részt vett örömünkben, egy mosolygó ország fel tudta vidítani a királynét s hallgatta szívhez szóló zenénket. „Sirva vigad a magyar.“ E tőlünk világszerte irigyelt nagy királyné elvesztését újabban is siratva, valóban igy kiálthatnánk föl Bánk-bán- nal: „Nincsen bánat, csak a mi bánatunk.“ Nemcsak azt a nagyszívü királynét siratjuk, a ki nemzetünket hő szeretettel karolta át és meleg részvéttel osztotta meg örömét és bánatát, hanem azt az angyali lelket is, a ki jótékonysága által a szenvedések sebeit behegeszteni, a fájdalmat enyhíteni, a keblek szomorúságát vigasztalni sietett. Politikai és társadalmi életünk minden mozzanatát élénk érdeklődéssel kisérte és nagylelkűségében mindig a nemzet javának előmozdítására törekedett. Visszhangot keltett nemes szívében hazánk minden óhaja; lelkes gyámolóra számíthatott fölkent személyében nemzetünk minden igyekezete, pártfogásra talált áldott keblében népünk minden panasza. Mije volt a nemzetnek a királyné, megmutatta a trónbeszéd, melynél szebbet, nemzetéért buzgóbbat, magyar király az Árpádok korában sem mondhatott. Ki álmodott volna huszon- kilencz év előtt ilyen apotheozisról, hacsak az az élőszobor nem, a ki akkor a hit és remény érzelmei mellé a szere- tetet is beoltotta a nemzet és király szivébe! Hogy könyek jelenjenek meg magának a királynak szemében is! S ki merte volna remélni, hogy egy esztendő múlva a hatalmas
