Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
SZELLEMISÉG ÉS HANGULAT - A tantestület összetétele
A FELVILÁGOSODÁSTÓL A SZABADSÁGHARC BUKÁSÁIG 94 Izsó Miklós (1831-1875) a magyar nemzeti szobrászat kiválósága már pataki gimnazistaként kitűnt a rajzórákon rangra emelték - ezt kizárólag az ezt tanító Majoros András professzor előléptetése magyarázta. Ily módon a reformkor végéig mindössze hatosztályos gimnázium működött Patakon. A TANTESTÜLET ÖSSZETÉTELE Szintén az 1790-es évek változásai nyomán jelentősen átalakult a kollégium tantestülete. Részben gyarapodott a professzorok száma, részben pedig 1796-tól megjelentek az állandó, felnőtt tanárok, a humaniorum professzorok a gimnáziumi tagozat felső négy osztályában. Időről-időre speciális feladatokkal megbízott tanítók is dolgoztak a kollégiumban. Mindezek mellett pedig továbbra is nagy volt a szerepe a diáktanítóknak — erről a következő alfejezetben még külön szólunk. A professzorok egy-egy tudomány tanításáért voltak felelősek. Emellett a többségük természetesen rendszeresen publikált a tudományos folyóiratokban, illetve önálló köteteket és jegyzeteket tett közzé. Ezenkívül szintén munkaköri kötelességeik közé tartozott az iskola napi ügymenetében való részvétel: elsősorban az egy-egy évig, vetésforgó-rendszerben mindegyikőjük által viselt rector-professzori tisztség révén kapcsolódtak be az intézmény működtetésébe. 1793-ig négy professzor (teológia, filozófia, történelem, fizika-matematika) működött egyidőben Patakon. Ekkor létesítették az ötödik katedrát a hazai jog tanítására, majd a 19. század legelején kettébontották a teológiai tanszéket (egy gyakorlati teológia és egy dogmatika katedrára). Ezzel egyidőben a természettudományokat is két, egymással párhuzamosan dolgozó professzor oktatta. így az 1800-as évek első évtizedeitől hét tanár tartott előadásokat. Mindezzel nem elégedtek meg az elöljárók. Visszatérő törekvés volt például a pedagógia számára külön tanszék alapítása, vagy az 1820-as években a magyar irodalom (irodalomtörténet), illetve még korábban a vegytan rendes akadémiai tárggyá emelése. Ezek azonban jó ideig meghiúsultak. A pedagógia a reformkor közepén vált a tananyag szilárd részévé. A vegytan önálló bevezetésére nem került sor, helyette bontották ketté a matematika-fizika tanszéket. Nyíry István bemutatásánál már szóltunk róla, hogy egy ideig önálló professzor tanította a statisztikát, csillagászatot és földtant (valamint a neveléstant), de ez a „vegyes” tanszék is tiszavirág-életűnek bizonyult: Nyíry helyét nem töltötték be senkivel. Hasonlóan személyhez kötődött, s ugyancsak igen rövid ideig volt életképes az exegetika, egyháztörténelem, görög nyelv egy tanszékben való egyesítése: az 1819-ben e három tudománnyal megbízott Vályi Nagy Ferenc egy év múlva meghalt, s szintén nem neveztek ki a helyére utódot. A humaniorum professzorok alkalmazása szorosan összefüggött egyrészt a kollégium képzési funkcióinak átalakulásával. Mivel jelentősen megnőtt a gimnáziumi képzettséggel megelégedő, majd az iskolából kilépő tanulók száma, az iskola szakavatott, hosszú távon is ellenőrizhető tanárokra kívánta bízni e tömegek oktatását. Másrészt nem lehetett mellékes szempont az sem, hogy az egyébként meglehetősen költséges lépés a diáktanítók számának csökkenéséhez vezet, s így előbb-utóbb számottevően mérséklődik a diákönkormányzat befolyása is. A humaniorum professzorok száma kezdetben négy volt. Az első testület 1797-től kezdett dolgozni, de már a következő évben kiegészítette őket a később legtovább maradó, rendes professzorrá előlépő Vályi Nagy Ferenc. A középiskolai tanárok általában egyáltalán nem vagy csak szerény publikációs tevékenységet fejtettek ki. Vályi Naggyal egy lapon csak az Emődy-Gelei-Vadnay szerzőhármas említhető a már jelzett természettani tan-
