Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
Ugrai János: „A NEMZETI ELŐHALADÁS NEVEZETES IDŐSZAKA” 1777-1849 - A kollégium és környezete - a kollégium majorsági gazdálkodása
A KOLLÉGIUM ÉS KÖRNYEZETE - A KOLLÉGIUM MAJORSÁGI GAZDÁLKODÁSA 79 A közhiedelem sokáig úgy tartotta, hogy a sárospataki kollégium adományokból biztosította működését. Ez azonban legfeljebb csak részben igaz. Az eseti jellegű kisebb-nagyobb felajánlásokra, végrendeleti hagyatékokra az iskola a korszakunkban is éppúgy támaszkodott, mint a szervezett adománygyűjtő akciókra. Am ezek olyan kiszámíthatatlan nagyságúak és rendszerességűek voltak, hogy azok révén nem lehetett volna fenntartani egy ilyen intézményt. Ezért egy sokoldalú gazdálkodás megszervezésére volt szükség, amely aztán alaposan átalakította a kollégium jövedelemszerkezetét és ezzel összefüggésben talán az arculatát is. A hívek önkéntes elhatározásán alapuló, eseti adományok, végrendeleti felajánlások elsősorban a kollégiumi alaptőke gyarapítását szolgálták. Ezen ajándékoknak nemcsak a száma, hanem a nagysága is kiszámíthatatlanul változott. Előfordult, hogy az egykori hálás tanítvány vagy szülő, esetleg valamilyen egyházi tisztséget viselő személy mindössze 50-100 forintot tudott hagyni az iskolára, míg mások többezres hozzájárulással gazdagították az intézményt. Az adományozók egy része öntudatosan kikötötte, hogy milyen célra lehet fordítani adományát. Az eseti adományok begyűjtése a tudatosan viselkedő, általában az átlagosnál legalább valamivel jómódúbb református hívek segítségének igénybevételét jelentette. Ezeknek a híveknek nagyjából az egynegyede nem is a tiszáninneni egyházkerület területén élt, hanem távolabbi megyékből (akár Erdélyből vagy a Dunántúlról) küldte felajánlását. Ugyanakkor a kollégium nagy súlyt helyezett arra, hogy saját egyházkerületében mindenkit, azaz a legkisebb gyülekezetben élő és a legszerényebb jövedelemmel bíró híveket is támogatásra ösztönözze. Erre szolgált az ünnepi gyűjtések hagyományos intézménye. Noha az aratási és a szüreti szupplikációt vagy legációt már a 17. században is megtartották, az csak az 1730-as években - tehát a patrónus elvesztését és az újjáalakulást követően - vált rendszeressé. Az aratás, a szüret, továbbá húsvét, pünkösd és karácsony alkalmával a jótéteményeket diákok gyűjtötték össze, akik gyűjtésük tizedét kapták fizetségül. Az ellenőrzés folyamatos szigorítása és az eljárás pontosítása, célszerűsítése ellenére a gyűjtések egyre kevesebb bevétellel jártak az intézmény számára, miközben a híveket sokszor erőn felüli szívességre késztették. Különösen az 1810-es években, a hegyaljai válság tetőzésekor érezték nagy megterhelésnek a gyülekezeti tagok a sokszor csak néhány krajcárnyi hozzájárulás kényszerét. Ahhoz, hogy a jövedelmét az iskola kiegészítse, illetve az adományozás és az ünnepi gyűjtések sajátosságaiból következő egyenetlenségeket, ingadozásokat kiküszöbölje, átgondolt gazdálkodásra volt szüksége. Ez két fő pillérre épült. Az egyik a hagyományos majorsági gazdálkodásra hasonlított. A kollégium ugyanis, elsősorban szőlőbirtokai révén, aktív részese volt a régió mezőgazdasági termelésének. Sárospatak mellett a környék településein (pl. Erdőbénye, Üjhely) rendelkezett gabonafölddel és szőlőbirtokkal. Ezenkívül Patakon és Erdőbényén kocsmát is fenntartott - a patakit az iskola épületében, a diákok vezetésével és közreműködésével működtette. A kocsmában persze nemcsak saját termésű bort árusítottak, hanem az adományokból származót is. Emellett az iskola réttel, mészárszékkel, kőbányával és malommal is rendelkezett, s egyéb tevékenységeket (pl. fuvarozás, üres hordók bérbeadása) is folytatott. A kollégium hagyományos gazdálkodása tehát hasonlított a feudális földesúri majorságok tevékenységéhez. Eltérés egyrészt a haszon felhasználásában mutatkoV >. CSERJE S ^fthtcinicrtun 'CaJicnmu) A jótétemények fontosak voltak, de nem fedeztek minden kiadást
