Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
Ugrai János: „A NEMZETI ELŐHALADÁS NEVEZETES IDŐSZAKA” 1777-1849 - A kollégium és környezete - a kollégium majorsági gazdálkodása
80 A FELVILÁGOSODÁSTÓL A SZABADSÁGHARC BUKÁSÁIG zott, hiszen a kollégium a jövedelmet a képzés költségeire fordította. Másrészt sajátos módon alakult a foglalkoztatottak köre és feladatmegosztása. Az egyházi és az iskolai vezetés egymást kiegészítve vagy egymással ütközve igyekezett közreműködni a gazdálkodás megtervezésében és ellenőrzésében. A napi ügyvitel azonban csaknem kizárólag a diáktisztviselőkre maradt. A nehéz fizikai munkát ugyan felnőtt napszámosok alkalmazásával oldotta meg az iskola, de arra már nem volt elég pénze, hogy a szerteágazó gazdálkodás koordinálására felnőtt szakembereket is megfizessen. így vagy bérbe adta érdekeltségeit (pl. a mészárszéket, a kőbányát, később a kocsmát is), vagy a magaviseletük és szorgalmuk alapján kiválasztott idősebb diákokra bízta a nagy felelősséggel járó feladatokat. Ennek a rendszernek a megítélése éppen korszakunkban kezdett gyökeresen megváltozni. A 18. század végéig a diákmunkát gazdasági és erkölcsi megfontolásból is előnyösnek tartották: az ifjak megtanulnak felelősségteljesen dolgozni; s miközben enyhíthetnek saját anyagi nehézségeiken, olcsó munkaerőt jelentenek az iskola számára is. A 19. század elején azonban megjelentek a mindkét szempontot támadó vélemények: a diákok nem tudnak kellően a tanulmányaikra összpontosítani és fegyelmezésük is súlyos nehézségekbe ütközik; valamint a gyorsan cserélődő, szak- képzettséggel nem rendelkező fiatalok munkája olcsó ugyan, de kevéssé hatékony és felelősségteljes, s összességében káros a kollégium számára. Éppen ezért került sor a provisori (kollégiumi gazda) és az algondnoki tisztség létrehozására. Mindkét állandó megbízást felnőttek kapták. A provisor a senior beosztottja volt, tehát együtt kellett működnie a diákokkal. Az algondnok viszont felügyelte az ifjak munkáját - mintegy kapcsolatot teremtett a senior és a világi főgondnok között. Korszakunkban nagy harcok folytak ugyan körülötte, de nem sikerült a diákmunkát teljesen felszámolni. Nem véletlenül váltott ki ez a törekvés nagy ellenállást a diákokból, hiszen az iskolai élet egészére kiterjedő, rendkívül széles körű tradicionális jogaikat addig tudhatták biztonságban, amíg nélkülözhetetlenek voltak az intézmény működtetésében. Ez a sok küzdelmet kiváltó, majorsági jellegű gazdálkodás ráadásul szinte év- ről-évre romló eredményt hozott. Az egyre rosszabb mérlegek éppúgy a hagyományos gazdálkodás hanyatlását jelezték, mint a diákmunka körüli heves küzdelmek. A fenntartói háttér hiánya azonban új, korszerűbb megoldás keresésére kényszerítette az intézményt, hiszen a 19. század első felében a fő profiltól, a képzéstől valójában idegen gazdálkodást legfeljebb átalakítani lehetett, nélkülözni semmiképpen. Erre a hitelnyújtás mutatkozott a legalkalmasabbnak. Az adományokból és egyéb forrásokból befolyó pénzösszeget nem költötték el, hanem törvényes, évi 6%-os kamatra kölcsönadták, s csak a folyton gyarapodó alaptőke után járó kamatbevételt fordították működési kiadásokra. A pénzügyi tevékenység térnyerése meglehetősen dinamikusan zajlott le. 1801-ben még csak az összes kollégiumi bevétel hatodát, 1814-ben már a negyedét, 1826-ban pedig a felét biztosította. Mindez tervezhetőségével, ellenőrizhetőségével, az időjárás viszontagságaival vagy a kereslet-kínálat ingadozásaival szembeni védettségével, s nem utolsósorban lényegesen kisebb munkaerőigényével sok előnnyel járt a kollégium számára. Ezzel a szerteágazó gazdasági tevékenységgel a sárospataki kollégium régiójában a gazdasági motor szerepét is betöltötte. Ezt a hagyományos gazdálkodási formák művelésével még nem tudta teljesíteni. Jellegét és működési mechanizmusát tekintve majdnem ugyanolyan szerepet játszott a pataki és a hegyaljai gazdasági életben, mint a többi, döntően mezőgazdasági termelésre épülő „üzem”. Legfeljebb méreteiben és nyereségének felhasználásában különbözött - meg abban, hogy más gazdasági egysé
