Pataki tanáraink (1931-1952) (Sárospatak, 2005)
ELŐSZÓ
ELŐSZŐ A Sárospataki Református Kollégium öt évszázadot magába foglaló történetének, éppúgy, mint magyar népünk történetének, megvoltak a maga kiemelkedő időszakai és „gyászévtizedei”. Fundálása óta minden évszázadban küzdenie kellett a megmaradásért, a túlélésért; de vissza-visszatérően fellobbant és lobogva égett „három fáklyája” - hit, haza, emberiség -, mely saját régióján túlsugározva megújulást, szellemi-lelki megelevenedést adott nemcsak az egyház, hanem az ország népének is. Kollégiumunk 20. századi virágkora 1931-1952 között volt. Még megvoltak, éltek és a kollégiumnak, a diákéletnek meghatározói voltak azok az évszázados hagyományok, melyek a pataki iskolának nemcsak színt adtak, hanem alapot is a megmaradásra és továbbélésre az ismétlődő nehéz gazdasági viszonyok között: a legáció, a mendikáció, a szupplikáció. Olyan „ösztöndíjrendszer” volt ez, mely diákok százainak tette lehetővé a tanulást mind a gimnáziumban, mind a teológián (sőt a tanítóképzőben is). Különösen sokat jelentett ez azoknak a határon túlról (Felvidékről, Kárpátaljáról), átjött vagy itt rekedt diákoknak akiknek éveken át ez volt egyetlen forrásuk, amelyből fedezhették tanulási és kollégiumi költségeiket. Másrészt ebben az időszakban bontakozott ki a diákéletet meghatározó internátusi hálózat, és ez is lehetővé tette azt, hogy olyan szintre emelkedett az ének-zene tanítása, a testnevelés művelése, mely kiemelkedve a „melléktantárgyi” minősítésből a kollégiumi nevelésnek egyik meghatározó eszközévé vált, és a különböző versenyek révén országosan is öregbítette az iskola hírnevét. Református keresztyén hitünknek egyik alappillére az a hitvallás, melyet I. Rákóczi György vezérigéje is kifejez: „Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei” (Róm 9,16), vagyis „nem a mi érdemünk, hanem Isten kegyelme minden áldás forrása”, de azoknak is köszönettel tartozunk, és meg kell adni a tiszteletet, akik eszközök voltak az áldásokat osztó Isten kezében. Ebben a könyvben azokra emlékezünk, akik ebben az időben tanárai voltak a pataki kollégium gimnáziumának és teológiai akadémiájának. Néhány tanár emlékét önéletrajzuk eleveníti fel, de legtöbbre azok emlékeznek, akik diákjaik voltak a gimnáziumban vagy a teológián. Egy-egy iskolának szellemiségét, oktatói színvonalát, nevelői lelkiségét a tanárok adják meg. Patakon mindig is különös gonddal válogatták össze a tanári kart. Nem volt elég az oklevél bemutatása az állás elnyeréséhez. Úgy gondoskodtak a tanári utánpótlásról, hogy vagy maga az iskola választotta ki és nevelte magának saját diákjai közül tanárait, vagy ha nem ismert tanár jelentkezett egy-egy megüresedett tanári állás betöltésére, egy év próbaidőre kapott megbízást, hogy kölcsönösen megismerje az újonnan jött tanár az iskolát, és az iskola az új tanárt. Egy év után történt a véglegesítés, ha teljesültek a kölcsönös elvárások. Fia nem, akkor a próbaidőt kitöltő tanárnak új munkahely után kellett néznie. Tárczy Árpád igazgató így adta tudtára az ilyen tanárnak a kar döntését: „Kedves Kollega, úgy tűnik, hogy az 5
