Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései - A hymnologia elvi kérdései (Sárospatak, 1998)

I. rész - III. A reformátorok az egyházi énekről - b.) Kálvin János az egyházi énekről

ember ne fogja azt be bűnös gondolatainak igájába, mert ezzel a tettével lealacsonyítja azt, amit Isten olyan magasra helyezett és amit azért adott, hogy benne szent örömöt találjunk, s amely nemhogy elszakítana Ötöle, sőt inkább közelebb visz hozzá. Isten nem akarja azt, hogy mi mindég zord arccal járjunk ebben a világban. „A ti beszédetek ne legyen csak gyászos, hanem \idám és örvendező” - írja a Kol. 3,16 magyarázatában. Továbbá, hogy az ilyen természetű beszédek is tartalmazzanak valami hasznot, azaz az Isten magasztalásáról az éneklés közben vagy a zenélés közben se felejtkezzünk el; arról, hogy mindenestől fogva hozzá tartozunk és minden képességünkkel neki szolgáljunk, így a muzsikánkkal is! .Azonban valahányszor Kahm Istenre tekint és szeméit elkápráztatva az Ő fenségétől és tisztaságától az embere veti, úgy látja ezt, amint van: nyomorúságosnak és bűnösnek. Ezt az ember pedig, minket „természetünk folyvást arra vonz és csalogat, hogy minden bolond és bűnös vigasságnak megkeressük a módját.” Ebben az esetben pedig a zene és a vele támasztott öröm lesz a végcél, önmagunk szórakoztatására, Isten dicsérete helyett. Kálvin az önmagáért űzött zenét ártalmasnak és bűnösnek tartja. Mert minden olyan örvendezés, amely elszakítja magát Isten dicséretétől hiábavaló és bűnös, s Isten ajándékával való visszaélést jelent. Kálvin a zenét nagy erőnek és eszköznek tekinti arra, hogy segítsen elszakítani ettől a világtól. Hatalom a zene, mely elfordíthat ettől a világtól, mellyel olyan nagyon összenőtt az ember, mert alkalmas arra, hogy „megindítsa” és felgeijessze” a szívet Isten még erőteljesebb dicséretére. A zene segédeszköz, mellyel Isten neveli az Ö népét, vele szüntelenül emlékeztet arra hazára, ahol a zene és az ének azért szól és hangzik, hogy a megváltottak ezek által is szüntelenül Urukat és Istenüket magasztalják és dicsérjék.

Bár Kálvin a zenének jótékony és áldott hatását elismeri, mégis azt tanítja, hogy az istentiszteletbe nem szabad bevezetni, itt nincs hely számára. Nincs helye pedig azért, mert Kálvin nagyon jól ismeri az embert, másfelől Isten Igéjének hirdetését mindennél jobban, többre becsüli és előbbvalónak tartja.

Kálvin elismeri, hogy a törvény alatt való nép kultuszában ott szerepel a zene, a hivatásos zenészek, a zeneértők rendje. Egy lépéssel még tovább megy: elismeri ugyanis, hogy „elméletileg nem lehet kárhoztatni, sem az egyházi zenét, sem a hangszerek kultikus használatát, ha az valóban Istennek dicsőségére és a gyülekezet lelki építésére szolgál.”9'1 Ez azonban olyan feltételt jelent, amit a gyakorlatban nehéz megtartani. Nem lehet pedig megvalósítani ezt éppen a bűnös ember miatt, aki kész megrontani azt, amit Isten adott a kezébe. Nem lehetséges, mert nagy a veszély, hogy ahelyett hogy Isten felé vezetne, aminek elvégzésére rendeltetett és adatott, eltávolít Ötőle. „A zene Isten ajándéka. A bűnös ember kezében bűnös célokra is használható, mint hiábavaló gyönyörűségnek forrása. Felhasználható azonban Isten dicsőségének a magasztalására is, csak azt nem szabad gondolnunk, hogy ezzel különösen megnemesítjük istentiszteletünket, sőt inkább 94

94 Nagy Sándor Béla: i.m.