Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - SZERKESZTŐI ELŐSZÓ - Nagy Károly Zsolt: Emlékezet, örökség, identitás
A református emlékezet helyei talmakat adhat egy emlékezethely funkciójához. Ez azonban csak részben következik az emlékező közösségben lejátszódó folyamatokból, hiszen ebben az esetben a politikai hatalom aktívan részt vesz az emlékezethely formálásában. Ezeknek a módosulásoknak egyik legfontosabb esetét jelenti egy közösség kiemelkedően fontos, sokszor szakrálisnak tekintett emlékezethelyének lerombolása, illetve kisajátítása, az ilyen tetteken keresztül megvalósított szimbolikus térfoglalás. Az emlékezetpolitika — vagyis az emlékezet politikai célok szerint történő alakítása, esetleg kisajátítása — minden hatalom eszköztárában jelen van. Az emlékezet helyeit a narrációkkal sokszor rítusok kötik össze, melyek során az emlékezés nem ritkán dramatizált formát ölt (például csaták újrajátszása, a sárospataki Szent Erzsébet napok misztériumjátéka vagy az emlékezet tárgyával kapcsolatos versek szavalása stb.). Az ilyen rítusok általában lehetőséget adnak arra, hogy az emlékezet tárgyát az emlékezők felidézzék, a rítuson keresztül az itt-és-most részévé tegyék. A rítusok fontos eleme végül a „tanulság” levonása, vagyis annak kifejtése, hogy az emlékezet tárgya, az akkor-és-ott milyen hatással van, lehet vagy kellene, hogy legyen az itt-és-most élők életére (pl. a reformációs ünnepi megemlékezések). Fontos azonban, hogy az emlékezet helyei nem csupán az emlékhelyek vagy emlékművek, s ugyanígy az emlékezés rítusai sem csupán a megemlékezések vagy emlékünnepek. Az emlékezetnek azt a formáját, melyet kimondottan emlékművek állítása s a hozzájuk kapcsolódó rítusok, ünnepek határoznak meg, kulturális emlékezetnek nevezzük. A kommunikatív és a kulturális emlékezet sok esetben együtt él, a kommunikatív emlékezet — ellenemlékezetként — mint egy kisebb közösség emlékezetének hordozója a hatalom által uralt kulturális emlékezet alternatívája is lehet (például 1956-ra mint forradalomra való emlékezés akkor, amikor a hatalom ellenforradalomról beszélt). A kulturális emlékezet ugyanakkor egyfajta előrelépést is jelent a kanonizáció folyamatában, hiszen az emlékművek felállítása többnyire feltételez egyfajta konszenzust, egyetértést az emlékezet tárgyának megítélésében. Amikor a konszenzus lényegében egy társadalomban általánossá válik, az emlékezet — ismét Assmann szavaival élve - megmerevedik, és az értelmezéseket tovább nem vitatják: ekkor történeti emlékezetről beszélünk. A történeti emlékezet alapvetően írásbeliségre épül, részben a kulturális emlékezet is, míg a kommunikatív emlékezet inkább a szóbeliségre. A két forma azonban párhuzamos is lehet. A kommunikatív emlékezet a többi formánál erősebben kötődik ahhoz a csoporthoz, amelynek sorsáról tudósít, melyből táplálkozik. Az emlékezet fenntartása a kommunikációhoz kötött, így az emlékezés jobban összetartja a csoportot. Ez a forma ugyanakkor szubjektivebb, könnyebben változik. Az emlékezésnek ezt a kultúráját nevezzük — Assmann nyomán — forró emlékezetnek. A forró emlékezés általában megalapozó mítoszokat mond el, amivel - mint láttuk - a múlt, a jelen és a jövő feletti ellenőrzést is gyakorolja. Az ilyen emlékezés megalapozhatja a jelent, hiszen azt egy folyamat végpontjaként értelmezi, de kontrasztot is mutathat annak, s ezzel akár ellenállásra is sarkallhat. A múlt az azt előadó történeten és a rítuson keresztül bensővé, a jelent alakító tényezővé válik a forró emlékezésben. A forró emlékezettel 2017-1 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 15
