Sárospataki Füzetek 19. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Nagy Károly Zsolt: "Kő kövön - Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából"
Nagy Károly Zsolt személyes, családi vagy közösségi történetek - mégis reflektálnak egymásra. Jóllehet a kiállítás sajátos „kvázihipertext”- ként működik, vagyis az egyes termekben bemutatott töredékek nem alkotnak lineárisan értelmezhető szöveget, nincsen „kötelező haladási irány”, az egyes témák és termek között oda-visszajárva mégis egyértelmű hivatkozásokat fedezhet fel a látogató, s ezek segítségével összerakhat magában egy koherens képet. Vagy nem. Akár igen, akár nem, az eredmény mindenképp a néző sajátja — s mélyen csak ekként rögzülhet az emlékezetében —, mert a rendezők nem rágják a néző szájába a tanulságot. Nagyon sok információt kapunk, nagyon változatos módokon - külön izgalmas, ahogy a digitális technikát alkalmazva a közösségszerveződés különböző szintjeit virtuálisan építik fel egy-egy tárgyból kiindulva - , azonban a következtetések levonása a néző feladata. Ez pedig nem egyszerű, mert a kiállítás több értelmezési szintet is felkínál a tárgyak használatától azok múzeumba kerülésének folyamatáig, s e szinteken olykor egészen más válaszok adhatók az olyan alapvető kérdésekre, hogy mit is jelent az, hogy „magyar” meg az, hogy „zsidó”. A bemutatott témák — a Micva és adományozás kérdése, a férfi és női fejviselet, illetve a rituális kellékek világa, a vidéki zsidó kereskedők és a helyi társadalom kapcsolata, a zsidó és nem zsidó terek kérdése, a szombathoz kapcsolódó szokások és tárgyak, az ünnep, a zsidó otthonok képi világa, a zsidó konyha sajátosságai és a rituális tisztaság, a fény zsidó kultúrában betöltött szerepe s végül a halálhoz kötődő szokások — közül most csupán egyet szeretnék röviden kiemelni. A zsidó kultúrára általánosságban jellemzőnek gondolt, ám a valóságban roppant árnyaltan megjelenő képtilalom kérdéséhez is kapcsolódnak a — protestáns vagy katolikus otthonokkal párhuzamosan - zsidó háztartásokban is megtalálható házi áldás táblák. A 19. század végére már általánossá vált, minden társadalmi rétegben megjelenő táblák — gyakorlatilag napjainkig — szinte változatlanul őrzik az eredeti német szöveg tartalmát. Az egyedi, kézműves technikával készültek mellett nagy számban fordultak elő tömegesen, nyomdai úton előállított házi áldások is. Ezeknél sok esetben azt tapasztaljuk, hogy az eltérő nyelvű szövegek egy sablon segítségével nyomtatott, azonos háttér előtt jelennek meg, így a különböző piacokra szánt, zsidó és nem zsidó házi áldásokat legfeljebb a felirat karakterei alapján lehet megkülönböztetni, bár maga a szöveg akkor is szinte azonos. Az itt látható sopronkeresztúri példányon ráadásul „jüdisch-Deutsch” vagyis héber betűkkel írt német nyelvű felirat látható, de a kiállításon olyan darabbal is találkozhatott a látogató, melyen héber, német és magyar feliratok voltak egymás alatt. A számos hasonló tárgy, illetve a jelenségre referáló fotográfia mentén körvonalazódott a kiállítás - számomra - talán legfontosabb jelentésszintje: az együttélés nagyon finoman szőtt, áttetsző fátyolhoz hasonló kultúrája, mely ha innen nézem, az együttélésről, ha onnan, az elkülönülésről beszél, ám a mindkét oldalon feltűnő skófium szálak teljesen egyértelművé teszik, hogy egyazon szövetről van szó. Az együttélés reményekkel és fájdalmakkal, megértésre törekvéssel és elutasítással, sikerekkel és véres, fájdalmas kudarcokkal mintázott egykori kultúrája szertefoszlott. Ez már visszavonhatatlanul a múlté, ám a belőle megmaradt tárgyak, helyek, képek emlékezete megtartható, felidézhető — kőre követ rakva — együtt. 126 Sárospataki Füzetek 19. évfolyam 2015 - 3
