Sárospataki Füzetek 19. (2015)
2015 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Fodorné Nagy Sarolta: A tehetséggondozás és differenciálás bibliai-teológiai alapjai pedagógiai-pszichológiai kitekintéssel
Fodorné Nagy Sarolta kezelik vagyonát, akkor is, ha elássák. Az igazi vesztes a szolga! A tálentumokkal való gazdálkodást a pénzvilágból vett kifejezésekkel írja le az evangélista (Mt 25,15kk és Lk 19,1 lkk): befektetés, vállalkozás, kereset, pénzváltó, nyereség, kamat, gyűjtés. Az egy tálentumos szolgát ura azzal feddi meg: „el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamatostul kaptam volna vissza azt, ami az enyém.” Vagyis forgatnod kellett volna, használni, hasznosítani. S ez nem csak vagy nem elsősorban az egyház, vagy gyülekezet építésére vonatkozik, hanem az egész föld őrzésére és művelésére, amire teremtettségünk során mandátumot kaptunk. Azt is jelenti ez, hogy megmaradó értelme van a munkának, ezért nem csak kell, hanem érdemes is dolgozni. Tálentumaink jelentik képességeinket és lehetőségeinket, amelyekkel Isten dicsőségét szolgálhatjuk a civil életben, éppen úgy, mint ha templomot építenénk. így valósul meg az élet istentisztelete a laboratóriumokban, osztálytermekben, tárgyalóasztalnál, irodákban, tervezőasztal mellett, orvosi rendelőben, kórházakban. Bármennyi és bármilyen tálentumot kapott is valaki, elismerésre akkor számíthat, ha szorgalommal gyarapítja a rá bízott vagyont. „Mert bár Isten nem gazdagszik és nem gyarapodik is a mi munkásságunk révén, mégis amily mértékben kiki hasznára van testvéreinek, [...] olyan mértékben áll róla, hogy gyümölcsöt vagy hasznot hajt magának Istennek.”30 Éppen ezért „semmi mentségük sem lesz a tétlenségükre azoknak, kik Isten adományait eltitkolják, s idejüket is tétlenségben töltik. [...] Elássák a tálentumot, mert míg a maguk nyugalmukról és gyönyöreikről gondoskodnak, nem akarnak magukra vállalni semmi terhet sem: otthon rabjai önmaguknak és a saját kényelmüknek, vonakodnak a szeretet minden kötelességétől és semmi tekintettel sincsenek a közös építésre. [...] Ebből következtetjük azt is, hogy csakis az az életmód a legdicséretesebb Isten előtt, melyből valami haszon hárul az emberi közösségre.”31 A példázatban benne van a „szankció” (Barth) gondolata. A sáfárnak tudnia kell, hogy ő csak sáfár, és elszámolással tartozik. Még akkor is, ha szeretetkapcsolat köti urához, tudja, hogy át kell adnia, ami rá bízatott. Mindenkinek számot kell adni, „súlyosabban kell azonban bűnhődniük a válogatottabb tanítványoknak, ha hivatásuk megvetésével önkényesen odalökik magukat mindenféle féktelenségre: mert mennél kiválóbb valaki, annál inkább meg kell gondolnia, hogy ő reá több van bízva, mégpedig olyan feltétel mellett, hogy valamikor számot kell adnia. Amint tehát nagyobb adományokkal tűnik ki valamelyikünk, hacsak miként a nagyobb költséggel megművelt föld bővebb termést nem hoz az Úrnak, drágán kell majd megfizetnie a haszontalanul elsikkasztott vagy megszentségtelenített kegyelem felhasználását.”32 30 Kálvin, János: Evangéliumi harmónia III. (Dávid Gyula kiad.), Fordította: Rábold Gusztáv, Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt.,, 1942,169. 31 Kálvin, János: i.m., 170. 32 Kálvin, János: Evangéliumi harmónia, IV. (Dávid Gyula kiad.), Fordította: Rábold Gusztáv, Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt., 1942, 44. 46 Sárospataki Füzetek 19. évfolyam 2015-3
