Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kustár Zoltán: Sola Gratia - avagy a második kezdet motívuma az Ószövetségben. Néhány nehezen érthető ószövetségi történet biblika-teológiai összefüggései
Sola Gratia - avagy a második kezdet motívuma az Ószövetségben Ha innen nézzük a dolgokat, akkor a vízözön-történet nem egy haragvó és könyörtelen Isten története, hanem a világ irgalmas és könyörülő Istenéé,3 aki a javulásra képtelen, bűnre hajló emberi természet ellenére is féket vet jogos haragjának, és inkább még „kedvezményeket is tesz” az emberiségnek (vö. lMóz 9,1-7), csak hogy „az ily módon Jahve kegyelme révén biztos alapokon nyugvó térben [...] a maga idején az üdvtörténet” egyszer majd kibontakozhasson.4 A Sínai-hegyi aranyborjú története és az azt követő véres megtorlás (2Móz 32-34) komor árnyékot vet mindjárt az elején a népét szövetséges társává fogadó Isten és Izráel kapcsolatára. Isten éppen csak elmondta népének a Tízparancsolatot (2Móz 20), kinyilatkoztatta törvényeinek summáját (2Móz 20,22-23,19), megtiltotta a pogány istenek tiszteletét (2Móz 23,20-33) és megkötötte népével a szövetséget (2Móz 24,1-11), a népnek elég volt negyven nap ahhoz, hogy bálványszobrot készítsen magának, azt imádva pedig eldobjon mindent, amit Istentől kapott és remélhetett (2Móz 32). Isten „első indulatában” végezni akar a népével, hogy Mózesből támaszon magának egy másik nemzetet (2Móz 32,10), a Mózessel lefolytatott belső monológja azonban meggyőzi őt, hogy ezt ne tegye (2Móz 32,11-14). Ám a két kőtábla, és ezzel maga a szövetség is összetört,5 a népet súlyos ítélet sújtja, Isten távolabb húzódik tőle, és új kőtáblákkal kell ismét megkötni a szövetséget (2Móz 34,10-28). Az első szövetség tehát kudarcba fulladt - ahogy az első kísérlete is az emberiséggel. Ám ezt az első szövetséget is egy második követi: ugyanazzal a semmit sem javult Izraellel, ahogy annak idején a Noéval kötött szövetség keretében jogos haragjának féket vető Isten egy új, immár tartós kezdettel ajándékozta meg ugyanazt a semmivel jobbá nem váló emberiséget. Mózes visszautasította, hogy „Izráel Noéja” legyen (2Móz 32,10, vö. lMóz 9,1) - hiszen az ősatyáknak adott ígéret és Isten nevének dicsősége ugyanazzal a néppel tette lehetővé, sőt, szükségessé a második, immár fel nem adott kezdetet. A negyvenévi pusztai vándorlásra ítélt nemzedék sorsa, amely nem mehetett be az ígéret földjére (4Móz 13-14), szintén értetlenségünket válthatja ki, hiszen vétkük semmivel sem tűnik nagyobbnak, mint bármely más korábbi vagy későbbi nemzedék hitetlenkedése. Valóban akkora bűn, hogy megijedtek a kémek az emberevő óriásokról szóló rémítő meséitől? Most miért nem volt elég egy táborégés, kígyók vagy egyéb, pusztai csapás? Mi váltotta ki Istennek azt a heves reakcióját, amellyel ismét, akárcsak a Sínai-hegynél, egyenesen ki akarja irtani a népét, hogy helyette Mózesből támasszon új népet magának (4Móz 14,11-12, vö. 2Móz 32,9-10)? Mózes és Isten között ekkor lényegében megismétlődik a Sínai-hegynél lefolytatott dialógus, sőt, Mózes közvetlenül is idézi Istennek az akkor elhangzott egyik kijelentését (2Móz 34,6-7, vö. 4Móz 14,17-18). Mózes szavaira, akárcsak ott, Isten némileg itt is megenyhül, és úgy határoz, hogy az egész nép helyett csak a vétkes nemzedéket fosztja meg az ígéret földjétől (14,11-25). Ezután már hiába 3 von Rad: Genesis, 91. 4 von Rád: Az Ószövetség teológiája 1,132. 5 Noth: Exodus, 205;Tóth: Mózes második könyve, 216. Sárospataki Füzetek 17. évfolyam [ 2014 | 1 19
