Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Győri Istvánné (ford.): Fulbert Steffensky: Utolsó kedvességek - Nagyszülők és unokák
Fulbert Steffensky zött ne nassoljanak, az unokákkal meg néha elszökünk a folyóhoz és sütit eszünk. Nagyszülőként úgyszólván büntetlenül elronthatjuk az unokákat, ami azt jelenti, hogy nem kell felelnünk tetteinkért. De nemcsak a felelőtlenség az, ami nagylelkűvé tesz minket, hanem az élet rugalmasságának megtapasztalása, amit az ember csak lassan tanul meg. Gyermekeink nemcsak az elhanyagoltságtól szenvednek. Különösen az elsők, akiket szinte „receptszerűen” akarunk nevelni, túl-pedagogi- zálva, és a szülők merev, aggodalmaskodó konzekvenciáival leterhelve. Szenvednek, mert a nevelésüket nem a bal kezünkkel intézzük el, és ők mindig programot jelentenek. Nagyon kevés nagyszülő akarja nevelni az unokáját. Egyszerűen csak velük szeretnének lenni, játszani, valamit mesélni, és örülni nekik. Szülőknek, lelkészeknek, tanároknak természetesen elvárásaik kell, hogy legyenek a gyerekekkel szemben. De elengedhetetlen, hogy az olyan emberekkel való viselkedést is megtanulják, akik nem akarnak tőlük semmit, és nem szentelnek rájuk különös figyelmet. Talán éppen ezen a ponton tapasztalják első ízben a szabadságot, ha nem esik rájuk nagy figyelem. Leggyakrabban a szülők szigorúsága, a nagyszülők „gondatlansága” a legfőbb oka a szülők és nagyszülők közötti konfliktusnak. Abban a levélben, amit az elején említettem, szintén egy ilyen konfliktusról van szó. A gyereknek a déli alváskor nem szabad papucsot viselnie, ha anyával alszik. A nagymamánál igen, és az unoka a nagymamával huncutul együtt nevet a törvény áthágásán. Az ilyen konfliktusok jót tesznek a gyereknek. Megtanítják neki, hogy nemcsak egyféle világ van, hogy a szülővel szemben létezik egy másik világ is. Megtanítják, hogy a szülő nem mindenható és nem a legbölcsebb. Az egyhangú világok veszélyesek a gyerekeknek, még ha pedagógiailag következetesek is. Komikus, amikor a gyerekek gyanakvással féltik saját szüleiktől az unokákat, és hisztiznek, ha sérül a programjuk. Amikor gyermekeinknek saját gyermekeikhez való viszonyát látjuk, sokszor a saját nevelési hibáinkat látjuk viszont. A mi gyermekeink becsületére legyen mondva, ők nem rideg pedagógiai program szerint élnek. Kihúzzák magukat büszkén, és gond nélkül mondják: „Azt tesztek velük (unokáitokkal), amit akartok.” Természetesen a nagyszülőknek is megvan a humora, amikor mindent jobban tudnak, amikor magukat teszik mércévé az unokák nevelésében, és a „bezzeg az én időmben” gondolattól soha nem szabadulnak. Még romantikus is lehet az a kép, amit a nagyszülők mindig mesélnek, hogy az igazi nagymama egy idős hölgy, aki a hintaszékében ülve mesél. Annak a gyermeknek az ellenpéldája ez, aki egyedül ül egy szobában, és tévézik. Mesélni annyi, mint összefüggéseket keresni. Mesélni annyi, mint az élet sodródó törmelékéből az időnek, értelemnek és tartalomnak a folyamát kialakítani. Mese közben világokat tárunk fel előttük. Nem maradnak bekorlátozva a buta jelenbe. Megtanulják, honnan jönnek, és hová tartanak. Minden elmesélt mesében, minden bibliai történetben, amit felolvasunk nekik, vagy a saját életünkről elmondott történetekben, amiket nem hallgatunk el előttük, azt üzenjük, hogy az élet megy, és ez így jó, és te ennek örülhetsz. A szerencsétlenségből megszabadulhatsz, ahogy Jancsi és Juliska 190 Sárospataki Füzetek 17. évfolyam | 2014 | 1
