Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Győri Istvánné (ford.): Fulbert Steffensky: Utolsó kedvességek - Nagyszülők és unokák
Utolsó kedvességek - Nagyszülők és unokák a boszorkánytól, vagy ahogyan Jónás megszabadult a cethal gyomrából. Nem különböző érvelésekből, hanem képekből és történetekből tanulják meg, hogy az élet jó. A történetek egy hangszínnel kapcsolódnak össze, amikor mesélünk. Nemcsak egy könyvből vagy egy kazettáról szólnak. A történet tartalma és a hang melege vigasztalják, bátorítják és meggyőzik a gyermeket, ha megtanul ezekre figyelni, és nemcsak a mechanikus hangokat raktározza el. Az unokák szívesebben hallgatják a nagyszülők saját életének fordulatait, mint a saját szüleikét. (Bízok benne, hogy ez nem egy öntudatos nagyapa tévedése!) Ez azért is van talán, mert a szüleik történeteit jól ismerik, vagy lejátszódnak a szemük előtt, amikor újra hallják. A nagyszülők történetei olyan idegen és letűnt világból jönnek, amik ezáltal újra érdekesek. Egy rég elmúlt világot tapasztalnak meg. Gyermekeink igénylik, hogy az élet dolgait megbeszéljék, azokat a történeteket, amiknek jó vége lett, mert nekik az élet ugyanúgy nem természetes, mint nekünk. Egyszer az egyik unokánk betegen feküdt, fájdalmai voltak. A konyhában ülve hallottuk, amint felkiált: „A fenébe! Sokat imádkoztam, hogy Isten vegye el a fájdalmamat, de nem tette meg! Kimegyek a kertbe, és áldozom a bálványoknak.” Ez a gyermek a saját testében korán megtapasztalta, hogy az életünk nem természetes, ezáltal a Zsoltár alapkérdését is megtanulta: „Hol vagy Isten? Miért hallgatsz!” És a választ erre ő éppen úgy nem tudta, mint a zsoltáros vagy mint a saját nagyszülei. A mesélésben kétségeink és az elhagyatottság érzése ellen a szabadítás régi megtapasztalásába menekülünk, ugyanúgy, mint gyermekeink. A gyermekeknek erre annyira szükségük van, mint a mindennapi kenyérre. Tanítjuk unokáinknak mi a múlandóság, és azt is, hogy mi az elmúlás. Megtanulja a gyermek, hogy az élet véges, ha mi mint nagyszülők meggyengülünk, lehet korábban, mint gondoltuk volna. Látják, hogyan romlik a szemünk, a hallásunk, hogy ezt vagy azt már nem ehetünk, hogy feledékenyek vagyunk, hogy átesünk első szívrohamunkon, és végül, hogy meghalunk. Micsoda illúziókkal teli világ lenne, ha az unokáink csak a fiatalok világát, az erősek, a munkabírók, az életrevalók és a szépek világát ismernék meg. Esendőségünk a legnagyobb lecke, amit unokáinknak átadhatunk. Ez nem könnyű, ahogyan a halált megtapasztalni sem könnyű lecke. Emlékszem, hogyan halt meg nagymamám. Halála előtt egy órával inni kért. Azt a csészét, amiből ivott, én sokáig kerültem. Ez volt az én korai találkozásom a halállal. Csodálatos lenne unokáinknak, ha ki tudnák verni a fejünkből az örök fiatalság és vég nélküliség illúzióját, és szembe mernénk nézni halandóságunkkal. Emlékszem anyósom halálára. Tudta, hogy meg fog halni, és akarta is. Előtte levő napon az egyik unokájától, a mi legfiatalabb lányunktól nagy gesztussal búcsúzott: „Nagyon kedves, hogy eljöttél, én most meg fogok halni” - mondta a gyermeknek. „Nagyon jó és szép életet kívánok neked!” A haldokló gyengén átölelte a gyermeket és megcsókolta. Micsoda örökség ez ennek a gyermeknek! Micsoda örökség unokáinknak, ha mi magunk majd áldással és méltósággal tudunk elköszönni! Sárospataki Füzetek 17. évfolyam 20141 1 191
