Sárospataki Füzetek 17. (2013)

2013 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Tonhaizer Tibor: Fenntarthatóság és történelemtudat az Újszövetség etikájának fényéban

gáljon, méghozzá minél komfortosabban. Abban az esetben viszont, ha számunkra a bolygónk creatura, vagyis Isten teremtett világa, akkor teljesen másként értékeljük annak létezését. Vele együtt szenvedünk, ha a pusztulását látjuk, de reménykedünk is a fennmaradásában.14

Az isteni gondoskodás az Újszövetség korában sem szűnt meg világunkban, hiszen a Jó Pásztor ígérete szerint a legkisebb és legjelentéktelenebbnek tűnő ember élete is számon van tartva az Atyánál, akinek a tudta nélkül semmi sem történhet.

Milyen érdekes, hogy az Újszövetségen belül kétszer is megismétlésre kerül a nyomtató ökör szájának bekötésével kapcsolatos intelem, mely világos utalás e rendelkezés érvényességére az állatvilág tudatos felhasználása, de nem annak kizsigerelése szempontjából. Fontos viszont megfigyelnünk, hogy az egyik igevers végén ott szerepel egy nagyon lényegre törő megjegyzés az emberrel, sőt konkrétan az emberi munkavégzéssel kapcsolatban. Az állatvilág megkímélésén túl ugyanis hatalmas, korunkra nézve pedig főként kiemelkedő és aktuális szociáletikai tanítás rejlik abban a rövid felvetésben, miszerint „méltó a munkás a maga jutalmára” (1 Tim 5, 18). Ezért is tanulságos megfigyelnünk, hogy nagy általánosságban az emberiség, illetve a témával behatóbban foglalkozó, de sokszor szélsőséges álláspontra helyezkedő kutatói körök, illetve iskolák vajon miként reagálnak mindezen felvetésekre a fenntarthatóság szempontjából, s mire juthat mindezek hátterén a hitét komolyan vevő keresztyén ember.

Az is egyfajta reakció persze, ha nem teszünk semmit, s nagyszerű költőnk, József Attila pesszimista gondolatait - „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág15— divatos szlogenné alakítva, mintegy ölbe tett karokkal várjuk a fejleményeket. Furcsa, de mégis igaz, hogy ez a gondolkodás nem hangzik teljesen idegenként még bizonyos keresztyén körökben sem, főleg egyes evangelikál mozgalmak esetében.16

Még ennél is rosszabb megoldásnak tűnik az, hogy ha kifejezetten siettetjük a pusztulást, mintegy az eutanázia aktív programját kivetítve és alkalmazva bolygónk élővilágára. A legtöbb keresztyénnek nevezhető felekezetnél, illetve irányzatnál ilyen alapállást - Istennek hála — aligha tudunk kimutatni.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy a megoldási lehetőségek tárházában vannak az előbbivel homlokegyenest ellenkező, s minden vitán felül álló módon ugyanígy szélsőségesnek nevezhető elképzelések is, melyek némelyike biblikus mércével mérve már-már a bálványimádás határait súrolja.

Ilyen például a biocentristák mozgalma, I7mely sem az emberi felelősséggel, sem pedig a bibliai sáfárság üzenetével nem törődve, egyszerűen a különböző fajokat kívánja az ember szintjére emelni. Eszerint a bioszféra nem gondoskodást kíván az embertől, hanem egyenrangúságot vár el tőle. Ez a koncepció aligha felel meg a

Fenntart*íatöság és történelemtudat...

14 Hendry, G.S.: Theology of Nature, Philadelphia, 1980. 28. o.

15 József Attila: Kertész leszek, In: Domokos Mátyás (szerk.): József Attila összes versei, Osiris, Bp. 2006. 221.0.

16 Ilyen evangelikál csoportokról ír pl. L. Osborn, aki kifejti, hogy ezen csoportok számára Isten fenntartói munkájának szerepe és jelentősége már kifejezetten eltörpül Krisztus küszöbön álló visszatérése mellett, ezért az előbbinek nem is tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Lásd erről: L. Osborn: Guardians of Creation. Nature in Theology and the Christian Life, Leicester, 1993.

17 T.S. Derr: The Challenge of Biocentrism, in: M. Cromartie (ed.): Creation at Risk? Religion, Science and Environment, Grand Rapids, 1995. 85-104.O.

2013/1-2 SÁROSPATAKI FÜZETEK 61