Sárospataki Füzetek 16. (2012)
2012 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Tamás: Kép és bálvány. A második parancsolat az ige egyházában
kísérletre, amelyik elébe helyezi a természetet és a történelmet Isten kijelentésének. Ez a világnézet még a bibliai történet eseményeit is példázatnak tekinti az ember Istenhez vezető útján. Az ismert dolgokhoz kapcsol az ilyen szemléletű példázat és közvetíti az eltévedt embert az ismeretlen Istenhez. Tudjuk, hogy a Heidelbergi Káté a 98. kérdés-felelettel elutasítja a képek istentiszteleti használatát. De Ursinusék korántsem gondolták, hogy a feszület, és a szentképek puszta eltávolítása megoldja az istentisztelet teológiai kérdését (lásd a fentebbi Luther idézetet). Azt utasították el, hogy bármilyen istentiszteleti kép vagy hasonlat viheti azt a közvetítő szerepet, ami egyedül csak Krisztust illeti meg. Még eklatánsabb a képpel és a hasonlattal való visszaélés a sákramentumok esetében. A természetes elemek, a víz, a kenyér és a bor példázata (nem a velük való példálózás) teszi a sákramentumot sákramentummá, hanem maga az Űr, aki azzal tette az elemeket kiváltságossá, hogy általuk önmagát adja nekünk. Ha a sákramentum jelentőségét az elemek (víz, kenyér, bor) belső szimbolikus erejéből (Symbolkräftigkeit des Elements) vezetjük le, ahogy Paul Tillich tette, de nem rendeljük a szimbólumot — vagyis a hasonlatot, a példázatot - a jegy alá, akkor a sákramentum elveszíti egyedülálló, Krisztustól nyert jelentőségét. Akár növelni is lehetne a sákramentumok számát, mert nem a „hathatós jegy” (signum ejficax - Kálvin) érvényesül, hanem a bármihez köthető „sákramentum-jellegű ige”. 3) A prédikációban Isten ismeretét nem az analogia entis, hanem a hit analógiája útján szerezzük meg. A sákramentumban sem a mennyei dolgoknak földiekkel való összehasonlító szemlélése, hanem a sákramentumi jegy a fontos. Nos, az erkölcsi világban, a tettek világában ugyanígy állunk a példaképpel. Nem a példakép, nem az ideál (eszménykép) fontos, hanem Isten parancsa, Krisztus főségének primátusa a tagokkal szemben. Cselekedeteinkre nézve ő uralkodik, mi engedelmeskedünk. Idézem Alfred de Quervaint: „A példaképpé emelt személy iránti tiszteletből könnyen lesz túlzó tisztelet, egyfajta „szentek tisztelete”. A szent pedig - vagy, ahogy profán szóhasználatban mondanánk: a vezér, a Führer [sic!] — egy személyben példakép és közbenjáró. Amikor pedig a hívő ember közbenjáróra, közvetítőre szorul, vagy ilyenhez folyamodik, megszűnik az egyház fejével való közvetlen kapcsolata, a szent tisztelete pedig meghiúsítja az Isten parancsa iránti engedelmességét.”10 11 IV. Az előre gyártott képek miatt szellemi kultúránk elsekélyesedése és az analogia entis káros hatása egyházunkban is megfigyelhető. Befejezésül, szemléltetésképpen néhány az egyházi életben mutatkozó fonákságra hívom fel a figyelmet. Három fogalomkör szerint csoportosítom őket, amelyeket részben Tavaszy Sándortól kölcsönöztem. A kolozsvári teológus egyik korai írásában három „-izmustól” féltette a református egyházat: a biologizmustól, a pszichologizmustól és a szocializmustól.11 A harmadik kevésbé tartozik ide, ezért másik „-izmussal”, a liturgizmussal helyettesítettem. A.) A képeket fogyasztó kultúra mai helyzetében a biologizmust az egyházban ott látom, ahol — a külvilág divatjának hódolva — a testiséget túlzottan előtérbe helyezik: 1) az öko-teológia túlhajtásaiban és 2) az egyházi gasztro-kultúrában. 10 I. m. 198. 11 Tavaszy Sándor, Világnézeti kérdések, Torda 1925. i 16 SÁROSPATAKI FÜZETEK 2012/6-4 Juhász Tamás
