Sárospataki Füzetek 16. (2012)
2012 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Martien E. Brinkman: Az igazvoltról és a gonoszról alkotott fogalmaink isteni transzcendenciája
Az Istentől kapott múltunk és jövőnk — istenképűségünk - végső fokon itt ismét Krisztusban jelentetik ki, és fölötte áll az ember értékéről alkotott elképzeléseinknek. Elhívás (vocatio) Az ember istenképűségének fogalma alkotja az elhívás (vocatio) bibliai fogalmának alapját. Az elhívást úgy definiálom, hogy Isten képmásaként készek vagyunk felelősséget vállalni. Az elhívásunk megértése ebben az esetben azt jelenti, hogy válaszolunk arra, amit rendeltetésünk megkövetel, felelősen viselkedünk, cselekedeteinkért felelősségre vonhatóak vagyunk. A Szentírásban az emberi felelősségre való minden hivatkozás az istenképűség ismeretében / tudatosításában gyökerezik. Ebből az ismeretből / tudatból adódóan kell minden embernek választania igazvolt és gonoszság között, és ennek az ismeretnek / tudatnak köszönhetően fordul figyelme a rossz döntések következményeire. A bibliai törvényfogalom, mint a törvény minden egyéb értelmezése, feltételezi, hogy az ember képes döntést hozni. A Szentírás azonban végig tudatában van annak, hogy előszeretettel választjuk a rosszat, és képtelenek vagyunk Isten akaratát cselekedni. A bűneset (lMóz 3,1-24), az özönvíz (lMóz 6,5-9; 7) és a Bábel tornya (lMóz 11,1-9) szembetűnő példái ennek. Ismételten nyilvánvalóvá válik a felismerés: milyen kis teret kapott valójában az ember. A Szentírás leplezetlen realizmusa azonban soha nem pesszimizmushoz vezet. Soha nem vezet az emberi gonoszság mint elkerülhetetlen sors elfogadásához. A gonoszt sem a teremtés Istenével harcoló önálló erőnek tulajdonítja — mint a manicheizmus vagy a gnoszticizmus. Az egyház történelme során voltak, akik tagadhatatlanul újból és újból ehhez a felfogáshoz folyamodtak - példa erre Marcion gonosz teremtő-demiurgosza.12 Marcion a teremtett valóság árnyoldalainak a megváltás keresztyén fogalmába való integrálásával szembesít. Marcion arra tanít meg, hogy soha nem becsüljük alul a kiszámíthatatlan teremtés keserű titokzatosságát.13 Vele ellentétben mi azonban fenntartjuk, hogy Isten soha nem hagyja magára a teremtését. Ahogyan azt láttuk, ez a predestináció, a szövetség és az istenképűség dogmájának a magva. Isten nemcsak az, aki különbséget teremt igazvolt és gonoszság között, „élet és halál” között — ahogyan az 5Móz 50,15.19 nevezi azt —, hanem O az, aki egybefogja jó és rossz gyakran megfejthetetlen összetettségét. A Szentírás írói előtt ismert volt a természet erejének olykor démonikus jellege, és ugyanígy tudatában voltak a saját magukban rejlő rossznak — ahogyan arról Pál a rómaiaknak írt is. Ez az ismeret azonban soha nem kisebbítette felelősségüket, istenképűségükből adódó elhívásukat — jóllehet az emberi felelősségre való mindenféle leegyszerűsített, probléma- mentes hivatkozás idegen a Szentírástól. Isten megtapasztalása folyamatosan áttöri az igazvoltról és gonoszságról alkotott elképzeléseinket. Istent úgy is le lehet írni, mint akit lelkek és angyalok vesznek körül, akik között időnként a gonosz lélek, a Sátán is megtalálható, aki a gonoszra sarkallja az embereket. Ezekben az esetekben a szentírók mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne azonosítsák azt a gonoszt Istennel, hogy továbbra is megmaradjon az ember felelőssége és elhívása. Martién e, Brinkman 12 Blackman, E.C.: Marcion and His Influence. London: SPCK, 1948. 13 Brinkman, M.E.: Sacraments of Freedom: Ecumenical Essays on Creation and Sacrament—Justification and Freedom. Zoetermeer: Meinema, 1999. 11-18. 98 Sárospataki Fűzett k 2012/3-4
