Sárospataki Füzetek 16. (2012)
2012 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Martien E. Brinkman: Az igazvoltról és a gonoszról alkotott fogalmaink isteni transzcendenciája
Epilógus Összegzésként elmondhatjuk, hogy számunkra, emberek számára lehetetlen egyértelmű különbséget tenni igazvolt és gonoszság között. Inkább arra vagyunk hajlamosak, hogy Istent pusztán az igazvoltról alkotott elképzeléseink oldalára állítsuk. Ez azonban gyakran nem sikerül - ezt gyakran tapasztaljuk is. Az Ö gondolatai nem a mi gondolataink, és a mi útjaink nem az Ö útjai. Isten kijelentésének sokszínű bibliai megtapasztalásával / lecsapódásával szemben eltúlzottan szigorú szűkítés lenne Istent kizárólag azzal azonosítani, amit mi tapasztalunk meg igazságként. Mielőtt még tudatára ébrednénk, az érvelés máris visszájára fordulna: csak akkor nevezhetünk valamit Istennek, ha azt igazságként tapasztaljuk meg. Ha meg akarjuk szabadítani az Isten-fogalmat mindenféle gonosztól, szembesülnünk kell azzal, hogy ez túlságosan nehéz terhet ró ránk. A gonosz erőteljes antro- pologizálásával van dolgunk, ahol is a világ összes szenvedése emberi cselekedetekkel hozható összefüggésbe. Ez pedig nemcsak lélektani értelemben bizonyul gyakran egészségtelennek, hanem ellentmond a — tapasztalatunkban gyakran titokzatos — sok szenvedés okának. Ugyanakkor az is világos, hogy az egyetlen alternatíva — a gonoszról alkotott elképzeléseink integrálása az Istenről alkotott elképzelésünkbe - sem okoz kevesebb problémát. Akkor Istennek magának kell átfognia / felölelnie jó és rossz ellentétét. Minden ezzel járó feszültség ellenére, mellyel ez az inkluzív istenkép szembesít bennünket, mégis inkább azt állítom, hogy ez az elképzelés a kívánatosabb. A predesti- náció, a szövetség, az istenképűség és az elhívás református dogmája arra tanít, hogy Isten igazsága soha nem egyezik meg a mi igazság fogalmainkkal. Isten nem fér bele az igazságról alkotott elképzeléseinkbe. Ö Isten „túl jón és fosszon” — nem abban a nietzschei értelemben, hogy magunk mögött hagyhatjuk a keresztyénség során kialakult elképzeléseinket jóról és rosszról, hanem abban az értelemben, hogy keresztyénként mélyen tudatában vagyunk annak, hogy igazságunk nem mindig Isten igazsága. Az igazságról, igazvoltról alkotott elképzeléseinknek mindenekelőtt meg kell halniuk és fel kell támadniuk Krisztussal a keresztség és az úrvacsora ismételt ünneplésében. Másképpen megfogalmazva: azokat „egy másik világ”, a Krisztus által meghirdetett Isten országa kijelentésének távlatába kell állítanunk. Különösen a keresztség és az úrvacsora sákramentumában kapunk arra meghívást újból és újból, hogy átéljük, mit jelent élettapasztalatainkat a Jordán partjához és a kereszt lábához vinni. Ott találjuk meg valódi identitásunkat. Ott, „elveszett énünkben” találjuk meg „igazi énünket”. Alámerülve és keresztülszegezve Jézus halálában arra kapunk meghívást, hogy az 0 feltámadásában tapasztaljuk meg saját feltámadásunkat egy igaz, hűséges életre, mint ami predestináció egy szövetségre, melyben úgy értelmezhetjük felelősségünket, mint ami az istenképűségből fakadó isteni elhívásunk következménye. Fogalmaink isteni transzcendenciája Absztrakt Istennek azokat a szavait - melyek Ézsaiás próféta tolmácsolásában hangzottak el -, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és a mi útjaink nem Isten útjai (Ézs 55,8) a reformátori / református tradíció szerint helyesen alkalmazzuk az igazvoltról és a gonoszról alkotott fogalmainkra Istennel kapcsolatban. Hatalmas szakadék tátong az igazvoltról és a gonoszról alkotott emberi fogalmaink és Isten tetteinek adek2012/3-4 Sárospataki füzetek 99
