Sárospataki Füzetek 15. (2011)
2011 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kónya Péter: Szlovák reformátusok a 17-18. században
Kónya Péter szlovák-magyar lakosság élt. Ebből következik, hogy a szlovák református egyházak többsége már elejétől fogva a szlovák és magyar nyelvet is beszélő prédikátorokkal rendelkezett, akik mindkét nyelven tartották az istentiszteleteket. Sajátos helyzet a felső-zempléni mezővárosokban alakult ki, Nagymihályban, Gálszécsen, Tőketerebesen, Varannón és valószínűleg Homonnán is, ahol több okból két prédikátor működött: a magyar lelkész és a szlovák káplán. A lelkész rendszerint az uraságnak, a nemeseknek és a magyar polgároknak prédikált, a káplán a leányegyházakban és a városok szlovák lakosságának szolgált. Nyilvánvaló, hogy a hívők számát tekintve sokkal több kötelessége volt a szlovák káplánnak, ugyanakkor a magyar lelkész jóval nagyobb bevételekkel rendelkezett. Ez a vagyoni egyenlőtlenség nem nemzetiségi alapon állt, és nemcsak a szlovák-magyar református gyülekezetekre volt jellemző, hiszen ugyanolyan helyzetben voltak a királyi városokban a német evangélikus parochusok a szlovák, ill. magyar lelkészekhez képest.27 így a szlovák reformátusok létezését elejétől fogva a magyar hívőkkel való együttélés jellemezte nemcsak az esperességeken belül, hanem gyakran az egyes gyülekezetekben is. Természetesen az ilyenfajta együttélés nem lehetett mindig problémamentes. A vegyes mezővárosi gyülekezetekben sok konfliktus a vagyoni egyenlőtlenségből eredt, amikor a magyar lelkész több leányegyházból kapott jövedelmet, viszont azokban a szlovák káplán prédikált. Varannón kívül, ahol ennek a konfliktusnak más okai is voltak (a református-evangélikus ellentét alapján), Gálszécsen is előfordultak hasonló összetűzések. A 17. század közepén a szlovák káplán nem volt hajlandó kijárni az egyes leányegyházakba az alacsony jövedelem miatt, amit a főprédikátor úgy igyekezett kiegészíteni, hogy saját földjeinek egy részét adta nekik használatba.28 A szlovák egyházak további gyakori problémái összefüggtek a szlovák istentiszteletekkel. Ugyanis több prédikátor nem volt hajlandó vagy képes elfogadható szinten prédikálni szlovák nyelven. Már a 17. század első felében (1641) elutasították a gerendái hívők a gálszécsi lelkészt, és a szlovák káplánt kérték szolgálatra. Mivel a parochus nem tudott szlovákul, a tussai prédikátort követelték.29 Ahogy azt több más adat is mutatja, a leányegyházak elhanyagolása nem is annyira a nyelvi nehézségekkel volt összefüggésben, hanem inkább azzal, hogy mind a magyar lelkész, mind a szlovák káplán biztonsági okokból nem volt hajlandó a zavaros időkben kimenni a városból. Erre az a tény is mutat, hogy a gálszécsi gyülekezetben a szlovák káplánnak is problémát okozott a leányegyházak látogatása.30 Jóval több adat ezekről a problémákról a 18. századból maradt meg. 1717-ben még a szlovákot nem beszélő prédikátorukra panaszkodtak a vinnai lakosok.31 Néhány év múlva, 1724-ben követelték a legalább hetente egyszeri szlovák imát Be- zőn. Az 1740-es években szlovák lelkészt is akartak, ezt viszont elutasította a záho27 Az evangélikus gyülekezetek Lőcsén, Bártfán és Kisszebenben német és szlovák részből álltak, Kassán és Eperjesen magyar rész is alkotta, mindenhol azonban a német lelkészek igazgatták. 28 DIENES, Dénes: Zempléni mutációk. Sárospatak : Sárospataki Református Kollégium, 2008, 213.1. 29 Uo., 136. 1. 30 Uo, 198. 1. 31 VARSIK, Branislav: i. m., 134.1. 44 Sárospataki Füzetek2011/4
