Sárospataki Füzetek 15. (2011)

2011 / 2. szám - JÁKÓB TÖRTÉNETEK - Jákób a Jabbók révénél

Ba)usz Ferenc igehirdetései

Isten a vele való találkozás során lényegében minden embert össze akar törni. Miért volt szüksége Jákobnak arra, hogy kétszer találkozzék Istennel? Mert Bétel- ben még nem volt összetörve, nem volt benne bűnbánat. Még alkudozott: „Ha Isién velem lesz és megőriz engem ezen a% úton, amelyen most járok, és ha ételül kenyeret, s öltözetül ruhát ad nekem, és békességgel térek vissza az én atyámnak házához akkor az Úr lesz az én Istenem” (lMóz 28,20). Majd akkor oltárt épít neki, majd akkor tízedet ad (28,22).

Mikor másodszor találkoztak, Jákobnak már nem voltak tervei, kikötései. Erezte, hogy itt a vég, ha Isten nem segít. Ez az összetört ember viaskodik, könyörög reggelig. „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz” (lMóz 32,26). Ennek az állapotnak csak apró, szemmel látható jele Jákob megbénult forgócsontja.

Isten ezt akarja mindenkivel elérni. Össze akar törni. Amíg így kiáltunk fel:

„Én Istenem, én bűnös ember

Itt állok szent színed előtt.

Bűneim árja, mint a tenger

Hullámaival elfödött.

Én Istenem, én Istenem!

Könyörülj árva lelkemen. ”10

Tőlem függ, hogy Istennek milyen nagyot kell rám ütnie, hogy összetörjek. Mert Isten nem végez fél munkát. Ki itt lenn nem törik össze, annak ott fenn kell összetöretnie, de akkor már az ítélet és nem a kegyelem kalapácsa alatt.

Jákob két találkozása Istennel arról beszél, hogy Isten minden emberből új embert akar teremteni. Azért tör össze, hogy újjáteremtsen. Az öregedő Jákob a Jab- bók révétől sántikálva vonszolja magát, de érzi, hogy bár megsántult, új életet nyert, mert „láttam Istent és megszabadult az én lelkem" (30).

Jákob ki akart békülni a testvérbátyjával, halálos ellenségével, mert érezte, hogy a harcban ő a gyengébb, és nyomorultul elpusztul háza népével, nyájaival együtt. Egy félelmetes éjszakán, amikor egészen egyedül maradt, megjelent a sátrában egy hatalmas férfiú, és birkózni kezdett vele. Az ismeretlen ellenségnek nem látta az arcát, nem is sejtette a nevét, csak azt tudta róla, hogy az életére tört. Ropogott a csontja, elfulladt a lélegzete, nem segíthetett senki, menekülni nem lehetett, meg kellett küzdeni asszonyért, gyermekért, a nyájáért, magáért az életért.

Jákob birkózott a sorssal. Vajon nem ezt csináljuk-e mi is? Ha álmatlan éjszakákon arra gondolunk, mi lesz velünk, nem halljuk, milyen baljóslatúan suhog a Jab- bók vize? Sátrunk függönye mögül előlép egy roppant ismeretlen: a sorsunk, mely tusára hív. Igénk e tusában két kijelentésre tanít:

1) Az egyik így szól, hogy lássuk meg a sorsban Istent. Jákob a sátrába lépő erős ellenségről azt hitte, hogy Ézsau vitéze, vagy talán maga Ezsau. Aztán arra gondolt, hogy az ismeretlen egy természetfeletti erő. Nagyjából az, amit a mai gondolkodás sorsnak nevez. Csak reggel tudta meg, hogy a nagy tusázó maga Isten.

10 Evangélikus Énekeskönyv 423.

144 Sárospataki Füzetek 2011/2