Sárospataki Füzetek 15. (2011)
2011 / 2. szám - ÁBRAHÁM-TÖRTÉNETEK - Érdemes-e imádkozni?
vele az imádkozó ember. De aki így gondolkodik, az nem tudja, milyen az igazi imádság. Nézzük meg tehát tulajdonképpen: III. Mi imádság! Az imádságban nemcsak az ember akarata küzd Isten akaratával, nemcsak az ember akarja azt, hogy amit ő szeretne, azt akarja Isten is, hanem Isten is küzd azért, hogy amit ő jónak lát, azt akarja az ember is. Akarja úgy, amint akarják azt az angyalok a mennyben, tehát nem fogcsikorgatva, kényszerűségből, hanem úgy, mint aki magát azonosítani tudja Isten akaratával. Gondoljunk két ismert újszövetségi példázatra: a hamis bíró és az özvegyasz- szony (Lk 18,1-8), meg az éjjel kenyeret kérő barát (Lk 11,5) történetére. Mindkét példázat arra tanít, hogy Isten engedi kéretni magát. Amikor Isten megváltoztatja az akaratát, nem érzi magát legyőződnek. Nem úgy néz az eseményekre, hogy az ember akarata diadalmaskodott az övé felett. Nem azért változik meg néha Isten akarata, mert az ember imádkozik, hanem azért, mert Isten is meg akarja változtatni. Milyen ebből a szempontból Abrahám imádsága? Figyeljük meg, mennyire tiszteletben tartja Isten akaratát. Valahányszor szóra nyitja a száját, mindig van benne egy kis szent remegés. Gondoljatok Jézusra! A halálos ítélete előtt, az utolsó éjszakán mennyi tisztelettel hajlik meg a mennyei Atya akarata előtt. Ezt mondta, ,yAtyám, ha lehetséges múljék el tőlem e pohár, de minda^által ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39). A mi imádságainkban mennyi a számonkérés, a zúgolódás, a lázadozás, és mennyire hiányzik belőlük ez az Isten akarata előtt való tiszteletteljes megállás, ez a szent remegés. Ugyanakkor mennyi bátorság van benne. Az imádságnak az a lélektana, hogy az imádkozót egyre jobban felbátorítja a kérelemre. Jézus azzal biztatta a tanítványait: „Ti a% én barátaim vagytok. [...] Ha valamit kértek a^Atyától a% én nevemben, megadja néktek” (Jn 15,14-16). Amit Abrahám a végén kért, azt az elején nem merte volna kérni. Az ilyen bátor imádság nyilván tetszik is Istennek. Szinte ő maga biztatja a licitálásra Ábrahámot, amikor hatszor egymás után elismétli, hogy nem akarom őket elveszíteni. Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen (Ez 33,11). Ezért nem bántja meg őt a „szent szemtelenség,” ha valaki a tolakodásig menő állhatatossággal könyörög valamiért. Úgy látszik, ezen a ponton bukott el Abrahám is. Bármilyen bátran kezdi is a li- citációt, a végén azt hiszi, hogy Isten kegyelme korlátok közé van szorítva. Azt mondja: „Ne haragudjék as^ én Uram, ha szólok még egyszer” (32), aztán hirtelen megáll, mintha maga is megdöbbent volna azon, milyen nagy összegről nyújtott be utalványt a kegyelem kincstáránál. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy Isten bankjában még sohasem tagadták meg egy hit-csekk kifizetését. A licitálás során Isten most sem szabott határt a kegyelmének. Bizonyára meghallgatta volna kedves szolgáját akkor is, ha háromig vagy kettőig lemegy. De a szolga szabott határt saját magának. Félt, hátha túllépi a hitelkeretet. Megszűnt kérni, és Isten megszűnt adni. — Nem itt megy csődbe a legtöbb imádságunk? Abrahám azt hitte, hogy Istent megbántja a közbenjáró imádság. Nemcsak azért, mert Isten mindentudó és mindent látó, tehát előtte nincsen elrejtve a szív legtitkosabb gondolata sem, neki nem mondhat újat senki, az ő figyelmét nem kerüli el semmi, hanem leheteden a közbenjárás elvi szempontból is, leheteden, hogy 108 Sárospataki Füzetek 2011/2
