Sárospataki Füzetek 15. (2011)
2011 / 2. szám - ÁBRAHÁM-TÖRTÉNETEK - Érdemes-e imádkozni?
JA KÓ B-TÖ RT ÉNETEK a gonosszal együtt elvesszen az ártatlan is. Ebben az időben a keleti emberek hite szerint mind a földi, mind a mennyei ítéletben a kollektív magatartást ítélte meg a törvény. Ezt úgy kell érteni, hogy az egyén kiolvaszthatatlanul beletartozott valamilyen közösségbe - akár vér szerint a családba, akár fajilag a törzsbe —, és viselnie kellett a kollektív felelősségből rá eső részt (lMóz 20,9; Józs 7,24 kk.; 5Móz 21,19). A hívőkben azonban felmerült a gondolat, hogy mi lesz a hívő kisebbséggel? Ha Jahve az igazakkal ugyanúgy cselekszik, mint a gonoszokkal, ha a gonosz várossal együtt pusztulnak el a hívő igazak is, akkor nem érdemes igaznak lenni. Ábrahám így fejezi ki ezt a gondolatot a 25. versben: „Távol legfen tőled, hogf megold az igazat a gonosszal, és úgy jajon a% igaz mint a gonosz Távol legfen tőled. Avagy az egész fiöld bírája nem szplgáltatna-e igazságot?” Igen, az isteni igazságszolgáltatás, az erkölcsi világrend, amelyre Isten a világ életét felépítette, azt követeli, hogy mindenki a saját bűneiért bűnhődjék, mindenki a saját tetteiért feleljen, és ártadan emberek mások hibáiért ítélet alá ne vonassanak. Ezékiel próféta így foglalja össze ezt az igazságot: „Mi dolog az hogy egt a közbeszédet szoktátok mondani: az atyák ették az egrest és a fiák foga vásott meg bek. Elek én, egt mondja az Úr Isten, nem lesz többé helye közietek ennek a beszédnek [...] amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia” (Ez 18,2-4). A Szentírásnak ezt a tanítását tartja igaznak a világ minden jogrendje. Az emberi bűn pusztítását azonban éppen az mutatja a legjobban, hogy ez a törvény a való életben így nem érvényesül. Minduntalan azt látjuk, hogy a gonoszok bűnéért az ártatlanok is szenvednek. A bűn — ez a megátkozott magatartás — mérheteden szenvedést okoz éppen azoknak, akik nem érdemlik meg. A léhák, könnyelműek, lelkiismeredenek és gonoszok bűnei miatt a jók a felelősek, a szentek hordoznak gyötrelmeket. Ezért mindenki, aki közhatalmat gyakorol, bírói pálcát tart a kezében, Isten igéje által kötelezve van arra, hogy ne veszítse el a gonosszal együtt az ártadant is. Végül még egy lényegeset mondjunk el Ábrahám imádságáról. Magáért sohasem imádkozott így, mint ezekért az idegenekért, akik pedig annakidején nem valami becsületesen bántak vele. De hát éppen ez a hívő szív bizonyítéka, hogy megindul a bűnösökön és tusakodik érettük az Úrnál. A keresztje alatt csúfolódókra Jézusnak csupán annyi válasza volt, hogy ,A-tyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekesznek” (Lk 23,34). Ábrahámnak a városban egyeden rokona volt. Lót és a családja. A többiek fajilag is, nyelvileg is idegenek, sőt az ellenségei. Mégis megszánta őket, mert emberek. Hűden lenne Istenhez meg a maga emberségéhez, ha nem így cselekedne. Isten népének ma is ugyanaz az útja. Szánni a halálveszedelemben lévő emberiséget, és a maga módján, a maga fegyverével, Istenhez emelt kézzel szinte erőszakoskodó, forró könyörgéssel küzdeni azokért, akiknek a kezében fegyver van, és akik azt egymás ellen emelik fel. Annál is inkább, mivel a mai Ábrahám már nem nézheti páholyból az ítéletes pusztulást. Maga is benne van ebben a tűznek eljegyzett világban. Azért is lehet végezni ezt a könyörgést, mert nekünk olyan Istenünk van, aki nem siet az ítéletre. Nem azt akarja, hogy az ember elvesszen, hanem hogy éljen (Ez 33,11; Jn 3,16). Engedi magát rábeszélni, lehet vele az emberek megmentéséért „alkudozni,” könyörgéseinkben „erőszakoskodni.” O maga adja a kegyelmi időt. 2011/2 Sárospataki Füzetek 109
