Sárospataki Füzetek 13. (2009)

2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - J. D. G. Dunn: Mi az Újszövetség teológiája?

J. D. G. Dunn

• az alap-kerygma elvont fogalom, és így soha nem lehet megtalálni az Újszövetségben, de

• csak a bővített formák tették szükségessé, miközben a különböző szituációk sajátossága megírásra került, vagyis

• azokban a különböző formákban, amelyeket a különböző helyzetek tettek szükségessé és

• a különbségek az igehirdetések szerves részeit képezték a különböző helyzetekben, és azokhoz alkalmazkodva.

Ebből jutottam arra a következtetésre, hogy bármely próbálkozás, mely egy önálló és egyszer s mindenkorra mindent egyesítő kerygmára (az újszövetségi kerygma) irányul, kudarcra van ítélve. A konkrét helyzetek ugyanis mindig átfogóbb kifejezéseket hívnak életre, és a teljesebb kifejezésekben rejlik az eltérés lehetősége, mely sokféleséget és egyenetlenségeket takar.2 3 Ez másrészt azt jelenti, hogy a kérdés egyfajta teológiai megközelítésének mindig fel kell ismernie egy bizonyos valamin túli állapotot, ellenőrizhetetlenséget az alapevangélium, a kánonon belüli kánonon, a szavaikban rejlő és az azokon keresztül kifejezett Ige bármely csoportjában vagy hagyományában, és el kell fogadnia az evangélium különböző módon történő hirdetését, megírását és sajátos gyülekezeti formáit. Más szóval a végső egyesítő tényezőt az Újszövetségben vagy az újszövetségi teológiában soha nem redukálhatjuk egyetlen, közel sem végső megfogalmazásra.

Ugyanakkor szólnom kell arról a két másik észrevételemről, amit ugyanabban a kötetben közöltem, nevezetesen, hogy az Újszövetség maga az egység, melyben a sokféleség manifesztálódik - egység a sokféleségben, és hogy az Újszövetség maga jelzi a sokféleség határait.

Ugyanez igaz egyéb kísérletekkel kapcsolatban is, melyek arra irányulnak, hogy találjanak egyetlen egy olyan lencsét, melyen keresztül az újszövetségi írások bármely csoportja olvasható. A közös, egyesítő tényezőt az antropológia (egyéni önértelmezés) biztosítja, amint azt Bultmann állítja? Ez bizonyos fokú egzisztencialista individualizmust hordoz magában vagy éppen az ember önmagában való elmélyedését, mely határozottan egészségtelen lenne. Vagy a hit általi megigazulás doktrínájában kellene megtalálnunk az egyesítő fókuszt, amelyen az egyház áll vagy bukik? Ez is azzal a veszéllyel járna, hogy a tapasztalat és nyelv széles csatornája egyetlen metaforává szűkül. Vagy az egyházban vagy egy ilyen koncepcióban, mint az apostolica successio kellene azt megtalálnunk? De „az egyház” az első században olyan szerteágazó volt, mint az Újszövetség (írásai), és az apostolica successio egy olyan fogalom, amit inkább több találékonysággal, mint exegézissel egy vagy két újszövetségi írásból alakítottak ki. A metaelbeszélés újabb keletű, populáris koncepciója, amelyet töb- bé-kevésbé minden bibliai író feltételezett és fűzött egybe,3 egyszerűen újra felveti a kérdést: egyetlen elbeszélés vagy különböző elbeszélések?

2 Stuhlmacher kifejezése az „írás közepe” tulajdonképpen egy mini újszövetségi teológia. - Biblische Theologie 2. 320.

3 Ezt a megközelítést annak a próbálkozásnak a modern változataként lehetne jellemezni, mely az egységesítő centrumot az „üdvtörténetben” lokalizálja, és ezt O. Cullmann nevével hozza kapcsolatba (Christ and Time London 1962; Salvation in History London 1967).

130 }