Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - J. D. G. Dunn: Mi az Újszövetség teológiája?
Mi az Újszövetség teológiája? lag tartoznak a tárgyhoz, amint azt látni is fogjuk, hogy sok újszövetségi szakasz is csak akkor érthető történetileg, ha megvizsgáljuk az említett szövegek és az újszövetségi részek bizonyos mértékű egymásra gyakorolt hatását is. Egyetlen tiszteletre méltó újszövetségi teológia sem korlátozhatja vizsgálódását a kanonikus írásokra, mivel sok írás, amely beletartozik az újszövetségi kánonba, nem érthető meg helyesen anélkül, hogy értékelnénk e szövegek és a kánonon kívüli írásokban megjelenő kérdések és témák egymásra gyakorolt hatását, ami részét képezte azoknak az okoknak, melyek e szövegek megírásához vezettek. Nehezebb kérdést vetnek fel az úgynevezett újszövetségi apokrif iratok, mint például Tamás evangéliuma. Néhány ilyen szöveggel kapcsolatban nagy hangsúlyt kapott az utóbbi években az a határozott álláspont, (Tamás evangéliuma volt a vizsgálódás tárgya), hogy hasonlóak a kanonikus evangéliumokhoz, mivel a hagyományuk ugyanúgy ősi eredetű, és a keresztyénség egy másik változatáról van szó, aminek ugyanúgy Jézus a forrása. Természetesen a bibliai teológia számára történeti kutatási feladatként fontos körültekintően odafigyelni arra, hogy mennyire bizonyult rugalmasnak és nyitottnak a jézusi hagyomány (név szerint a Q anyaga) nagy részének különböző értelmezése. Mindazonáltal az a nehézség, amikor amellett érvelünk, hogy fogadjuk el Tamást egyenértékű forrásként a szinoptikus evangéliumokkal, pontosan megegyezik azzal a problémával, hogy a szinoptikus hagyomány biztosítja a Tamás hagyomány mint forrás hitelességét, mely elvezet minket magához a forráshoz (Jézus). Az inkább hihető magyarázat ezért az, hogy Tamás ékes bizonyítéka annak, miként fejlődött a Q-hagyomány, és hogyan értelmezte egy vagy több irányzat, ami az első századi embrionális állapotú kereszténységből fejlődött ki. Mindenesetre maga a Q egy olyan forrás és fejlődési folyamat, amelyet figyelmen kívül hagytak, és félretettek abban a fő áramlatban, mely aztán kereszténységgé lett. Ezért tartalmaz fontos adatokat minden olyan kutatás számára, mely az evangélium tartalmát vizsgálja. A második század keresztyénsé- gének jelentős része arra a következtetésre jutott, hogy Jézusnak csak azok az elbeszélései és tanításai számítottak evangéliumnak, melyek a Jézus szenvedéstörténetében és a keresztre feszítéséről és feltámadásáról szóló elbeszélésben csúcsosodtak ki, és csupán a tanítása gyűjteményeit nem ismerték el. Az a folyamat, melyből ezt a következtetést levonták, abból a tényből ered, hogy azok az írások, melyeket kanonikus evangéliumokként kellett elismerni, Márkot követték az evangéliumok mint hosszú bevezetéssel rendelkező szenvedéstörténet elbeszélései megírásában. Egy újszövetségi bibliai teológiának ebben az egész témában fel kell vetnie egy kérdést, és azt mint érdekes történeti kérdést kell tanulmányoznia, és ebben a folyamatban példát kell adnia arra, hogyan lehet vagy kell egy problémával foglalkozni. A bibliai teológia számára lényeges kérdés, melyet majd a második fejezetben fejtek ki, hogy a kanonizálást nem szabad egyszerűen végpontnak tekinteni az Újszövetség és az újszövetségi teológia kialakulásában. Inkább maga a kanonizálás folyamata az újszövetségi teológia megnyilvánulása, tehát az újszövetségi bibliai teológus egyszerűen azért kötődik az újszövetségi kánonhoz, legalábbis annak fő összetevőihez, mert a kánon demonstrálja azt az erőt, mely a szóban forgó dokumentumokban rejlik, továbbá a teológiai tekintélyt,
