Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szatmári-Karmanoczki Emília: A magyar protestantizmus helyzete a 18. században, tekintettel a Patay-család egyházi szerepére
Szatmári-Karmanoczki Emília délyben továbbra biztosított bizonyos szabadságjogokat, így az itt hagyományos vallási türelmet is. A háborús szenvedések, I. Lipót (1640-1705) elnyomó politikája, a sorozatos alkotmánysértések miatt, illetve egy szabad és független Magyarország megteremtése reményében kirobbant a Rákóczi-szabadságharc, mely sikerei tetőfokán kimondta a Habsburg-ház detronizációját, I. Józsefet (1705-1711) megfosztotta a tróntól (1707). A kuruc kézre került területeken jelentős változásokat eredményezett a fejedelem politikája. A belső és külső viszonyok kedvezőtlen alakulása azonban bukáshoz vezetett. A szabadságharc veresége után az ország teljes politikai függetlensége nem valósulhatott meg, de a megkötött kompromisszumos béke (szatmári béke, 1711. április 30.) útját állta az esetleges megtorlásoknak, és „biztosította a magyar állam létét, politikai intézményeinek továbbépítését”2 3. A béke meghagyott bizonyos előjogokat a rendeknek, a nemesi-nemzetnek, valamint engedélyezte a protestáns vallásgyakorlatot is. A békekötés azonban semmilyen nemzetközi garanciát nem tartalmazott, így kérdéses volt, hogy az udvar tartja-e a szavát. A béke nem vetette fel a Bécs által külön kormányzott országrészek (Erdély, szerb határőrvidék) újraegyesítésének kérdését sem. III. Károly (1711-1740) 1714-15-ben 136 törvénycikket szentesített, melyek mindenekelőtt kimondták a magyar királyság önálló voltát és területi épségét, továbbá azt, hogy az országot saját törvényei szerint és saját politikai intézményei által kell kormányozni. A teljes függetlenséghez képest ez kevés, de Lipót erőszakos abszolutizmusához viszonyítva előrelépés volt. Még akkor is, ha a gyakorlatban nem mindig és nem hiánytalanul valósult meg mindez. A legfontosabb hatalmi ágak, úgy mint a külügy, hadügy és pénzügy az uralkodó közvetlen hatáskörébe tartoztak. „Az uralkodó pedig egy olyan nagyobb birodalomnak is feje volt, amelyben Magyarország csak egyike volt az alkotó elemeknek. A nagyobb keret felső vezetése elsősorban olyan dinasztikus és [...] összbirodalmi érdekeket tartott szem előtt és tudott érvényesíteni, amelyek nem feltétlenül estek egybe az egyes országok saját »kisállaim« érdekeivel, vagy esetleg ellenkeztek is azokkal.”3 Magyarország esetében kijelenthetjük, hogy sokszor volt az ország érdekeivel ellentétes Bécs szándéka. És azt is le kell szögezni, hogy a királyi hatalom - a rendi intézmények, az országgyűlés időnkénti működése ellenére is - végig túlsúlyban maradt. A magyar ügyeket külön kormányszékek intézték, így a Bécsben működő Magyar Kancellária (Cancellaria Regia Hungarico Aulica), a pozsonyi (ill. 1784-től budai) székhelyű Helytartótanács (Consilium Locumtenentiale Regium) és az ugyancsak pozsonyi működésű Magyar Kamara (Camera Hun- garica). Megmaradhattak a megyék hagyományos szervezetei, működtek a megyegyűlések, ezen a szinten a nemesség megőrizte hagyományosan erős pozícióját. A birodalom fokozatos erősítését, az abszolutista uralkodók érdekeit szolgálta Magyarország etnikai összetételének radikális megváltoztatása: az a tu2 Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867 30. p. Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990 3 Kosáry i.m. 34. p. 96
