Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hős Csaba: Csikesz Sándor valláspedagógiai látása
CsiKESz Sándor vallás pedagógiai látása nek, a Krisztus személyiségének megismerésében, utána élésében, a nevelő személyiségén keresztül sugároztatásában látja”.9 Feltétlenül említésre érdemes Friderich Niebergall, ill. tanítványainak munkássága. Ok tulajdonképpen a vallásos nevelés egész módszertanát dolgozzák ki, továbbá ekkléziológiai szemléletet visznek a valláspedagógiába, és felhívják a figyelmet a gyermek és katechéta kapcsolatára, ill. hangsúlyozzák a gyermek aktív részvételét a vallástanításban.10 Összességében elmondható, hogy a schleiermacheri alapokon álló, herbarti gyökerekkel bíró, s a reformpedagógiák által felfrissített századforduló környéki valláspedagógiáknak nagy érdeme, hogy tekintetbe veszik a gyermek szociális és pszichológiai helyzetét, s ehhez próbálnak módszertani tekintetben is alkalmazkodni, több-kevesebb sikerrel, illetve próbálják az új pedagógiai felismeréseket integrálni. Ugyanakkor végzetes hiba ezekben katechetikákban, hogy hátterükben nem a bibliai emberfogalom, hanem egyfajta idealisztikus filozófiai antropológia áll, mely hamis pedagógiai optimizmushoz vezet. De legalább ekkora probléma a kijelentés relativizálódás, perifériára szorulása, a Szentlélek munkájának kiszorítása, a bűn komolyan nem vétele, az egyháziatlanság, továbbá a keresztyén vallás abszolút jellegének tagadása. S ami a leginkább szembetűnő: az evangélium hiánya! S így lesz majd egy évszázadon keresztül a katechetika negatív értelembe vett valláspedagógiává, ami tulajdonképpen „egy kocsi az általános emberi nevelés vasúti kocsisorában; talán a legértékesebb javakkal megrakott kocsi, talán maga a lokomotív, de lényegileg éppen olyan, mint a többi”.11 Igazán új impulzusokat majd, a barthi teológia hoz a valláspedagógia világába. A dialektika teológia alapjain felépülni látszó valláspedagógia a vallásos nevelés célját az igehirdetésben látja. Ez az irány a gyermeket és a katechétát, mint az egyház tagjait szemléli, s a vallásoktatást ez által mintegy gyülekezeti ügyként kezeli. Ezzel együtt ebben az irányzatban tűnik el a módszer mindenhatóságába vetett hit, és marad a módszer csupán eszköz, mely az Ige útját készítgeti a lélekben. Sőt Imre Lajos szép megfogalmazása szerint a barthi teológiával „a vallástanítás megszabadul egy hamis biztonságérzettől és egy gyötrő kérdéstől. Attól a hamis biztonságtól, hogy a gyermek sorsát, Istennel való kapcsolatát az általa végzett munka, s átadott anyag megszabja és biztosítja, s attól a gyötrő kétségtől, amit a tapasztalat mutat neki, hogy munkája sokszor hiábavaló.”12 9 Imre, i.m. 114. 10 Uo. 115. kk.. 11 Farkas, i.m. 79. 12 Imre, i.m. 119. 27
