Sárospataki Füzetek 10. (2006)
2006 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Az igehirdetés mai problémái
AZ IGEHIRDETÉS MAI PROBLÉMÁI ténylegesen megvalósul. Nem teológusokból rekrutálódva, hanem azokból az egyháztagokból, akiket erre a Lélek indít és tesz alkalmassá. A „jó” igehirdetésre 12 ismertetőjelet — német alapossággal — maga is felsorol. Ide vonatkozó — és szövegében részletesen megokolt — gondolataival általában egyet lehet érteni. Ám amivel mégsem, az a sajátos felfogás, amellyel Szerzőnk az igehirdetés gyakorlatában — meglehetősen súlyos nyomatékkai — a humort kezeli. Nézete szerint „az a prédikáció az én szememben el van veszve, amely közben a hallgatók nem nevettek legalább két vagy három alkalommal /az alól természetesen kivételt jelentenek a gyász alkalmak.” /150/. Úgy tűnik: ezt így, ebben a fogalmazásban aligha lehet elfogadni. Egyházainkban ma általánosan eluralkodott „modern” törekvések /zene, irodalmi betétek, lármásabb mozgások, lelkészek farmerban stb./ bizonyos oldódást kétségtelenül eltűrnek, sőt — esedegesen — megkívántainak. Persze módjával és bizonyos határokat ismerve. Úgy tűnik: e határok csak rendkívüli megfontolások után és előzetesen jól átgondolt fogalmazásban lehetnek alkalmasak a humor bármilyen kezelésére, megengedésére. Súlyos és tűrheteden szerepcsere lenne, ha a szószéket valamiféle viccelődő, vagy kedélyes szórakoztató fórumává minősítenénk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Jézus Krisztus igehirdetése soha egyetlen esetben sem használt humoros fordulatokat. O nem humorizált, nem viccelődött. Isten üzenetét közölte és maga ez a tény kizárt minden tréfálkozást, viccelődést. Ilyesmit apostolai sem engedtek meg maguknak. De ne legyünk méltánytalanok! Mert kétségkívül lehetnek olyan alkalmak — az istentiszteleteket eleve kizárva — ahol az ember kedélyvilágának humoros attitűdjei az egyházi világ keretei között ma is teret kaphatnak. Hiszen a humor - az Úristen egyik csodálatos, csak emberek részére fenntartott adottsága, adománya. /Az állatvilág ezt nem ismeri; amit az ember az állatok viselkedésében mégis ezen a címen felismerni vél, nem egyéb, mint saját gondolkodásának az állati viselkedés egy-egy mozzanatára irányuló kivetítése./ És ha tovább akarjuk adni az evangéliumot, „és ha meg akarjuk ragadni az embereket, akkor el kell érnünk őket”.11 Ennek egyik jól felhasználható — és kellő helyen alkalmazott — eszköze a humor. Az a cselekvés, amely, mint sajátos emberi megnyilatkozás, alkalmas lehet arra, hogy a „tépelődésre, önvádra, fennkölt keresztény gondolkodásra hajlamos” egyháztagokat ebbeli állapotukból kizökkentse, és boldoggá tegye. Boldoggá és nem „sanyarú szentekké, akikről messziről lerí, hogy ők most áldozatot hoznak, böjtölnek, és súlyos tizedet fizetnek”.12 A humor — ismételten hangsúlyozzuk! — erre a „cselekvésre” kiválóan alkalmas lehet. Hogy hol igen, hol nem, ara a következő, életből vett történetecske jól utalhat: 11 Wolfgang Huber: Az egyház a korszakváltás idején. Bp. 2002. 99.p. 12 Válvi Nagy Ervin: Minden idők peremén. Basel / Budapest 1993. 331.p. 51
