Sárospataki Füzetek 10. (2006)
2006 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Az igehirdetés mai problémái
Novak István „alapvető szempont”, hogy az istentisztelet csak akkor lesz élővé, ha az egyes istentiszteleti elemek a résztvevők magánéletében külön-külön is szerephez jutnak” /8/. Végül a kettő nyomán — mint következmény — kialakul az istentisztelet „integrációja a gyülekezeti élet egészében. Ha az istentisztelet tényleg a gyülekezeti élet középpontja, ahogy az sokszor elhangzik, de csak nagyon ritkán fedi a valóságot, akkor az istentisztelet történéseinek a gyülekezeti élet minden történésén tükröződnie kell.” /8/ Annak előrebocsátásával, hogy az itt leírandó gondolataink — már írásunk címéből is következőleg — az istentiszteleti rend csupán egyetlen — ám legfontosabb — mozzanatával kívánnak foglalkozni, a Szerző most felsorakoztatott három „alapvető szempontja” a szóban foglalt liturgikus rend ezúttal önállóan kezelt részlegére: az igehirdetésre is változatlanul érvényesen alkalmazhatók. Mind kezelésének jellegét és tartalmát, mind, pedig azoknak a kritikai észrevételeknek helytállóságát tekintve, amelyek — a következőkben — a Szerző megállapításait érinteni fogják. Persze aligha hallgatható el, hogy az efféle „korlátozott” megoldás a recenzens részéről mutatkozó sajnálatot — már ti. hogy, nem a teljes opussal foglalkozhat — a szükségképpen mutatkozó terjedelmi keretek szorítása kétségkívül abszolválhatja. Ám a „lényeg” ezúttal nem itt keresendő. Sokkal inkább abban a felismerésben, hogy az istentiszteleti liturgiát bárhonnan is megközelíthető nézetek, kritikák és javaslatok gyújtópontjában az igehirdetés áll. Vele, mindenekfelett és minden mást megelőzve foglakozni kell, mert az ige /Ige/ minden istentisztelet egyetlen kulcstényezője. Közelebbről és másként fogalmazva: igehirdetés nélkül nincs istentisztelet, ami egyben és viszont azt is jelenti, hogy az ige / Ige/ bármilyen jelentése bármilyen rend- vagy szertartás szabályainak betartása nélkül is alkalmas lehet az adott helyzetet /összejövetelt, gyűlést, stb. / istentiszteletté minősíteni. Ha most — ilyen „premisszák” birtokában — Szerzőnknek az igehirdetésre vonatkozó fejtegetéseit szemügyre vesszük — a részletek kifejtését későbbre hagyva — bizonyos vonatkozásban egy sajátságos általános képpel találkozhatunk. Egyfelől azzal, hogy az igehirdetés feladat-ellátását, tehát az igehirdetés minőségének megfogalmazását szinte teljes mértékben átengedi annak vizsgálatába, hogy mi a „jó” és mi a „rossz” istentisztelet? Másfelől — egyetlen kivételtől eltekintve — nem lát, illetve nem láttat kapcsolatot az igehirdetés és a Szerző által „alapvető szempontoknak” minősített — az előzőek során már bemutatott — követelményrendszer között. Ami a „jó” vagy a „rossz” igehirdetést illeti, Szerzőnk széles íveléssel kezelt gondolatai jellegzetesen tükrözik azokat a gyakorlati adottságokat, amelyek protestáns egyházaink istentiszteleti világában — mindentől eltekintve - jól megfigyelhetők. Ebben az adottságban a Szerző jól látja, hogy igehirdetésünk minőségét elsősorban az igehirdetőnek /lelkésznek/ és annak a gyülekezeti háttérnek kell megítélnie, amelynek keretében az istentiszteletnek ez a fázisa 50
