Sárospataki Füzetek 10. (2006)
2006 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fekete Csaba: Jer, áldott vendég!
Fekete Csaba A 20. század elejére igencsak módosult református ízlésünk. Régi református szertartási énekeinket divatos versekkel pótoltuk. Az éneklés igen lompos, vontatott formája is akkor lett egyedűlvaló szokás. Sokkal gyorsabban énekeltek a korábbi református gyülekezetek, és nem lehet eleget mondanunk, hogy jóval többet. A 20. század elején még újmódi énekeket érdekes módon ma sokan réginek tekintik, a valóban régieket meg teljesen elfeledték. A Baltazár-féle énekeskönyv csak 1921—ben jelent meg, és régesréginek számít. A reformáció korától megjelent énekek és énekeskönyvek mintha soha nem is lettek volna. Ezért nem Huszár Gál négy évszázaddal korosabb énekeskönyve régi, hanem a két világháború közötti. Nagyapám, aki még a 19. században (a Kiegyezés után) született, azokat az énekeket és verszakokat is fejből tudta, amelyeket 1921-ben töröltek. O nem az 1806-ban szerkesztett, hanem a korábbi, a XVII. és XVIII. századi énekeskönyvet mondta réginek. A régiekhez számított, és ma már nem új adventi ének a valóban régit kiszorító alkotás kezdősorát idézi címül, a Drága Adventet, a megemlített vezércikk. Nem valamelyik reformátorunk, nem Kanizsai Pálfi János vágy Diószegi Sámuel énekét, hanem egy 20. századi lelkész majd főjegyző énekét. Református jelképként ez tűnik fel a megaranyozódott emlékezetben. Az emlékezésnek ez a fajtája a gyermekkorra való visszapillantáson (azt mintegy az emberiség aranykorává minősítve) méri az örökkévalóságot és az üdvözítés történetének korunkban húzódó távlatait. Mert az volt az igazi az időseknek, mikor még iskolások voltak. Akkor mondták ezt az éneket. Ezért drága. Drága áron vett váltságunk az ilyen kedves emlékek közepette elhomályosul. Könnyen kimondjuk imádságainkban is, mint töltelékszót, hogy drága. Jézust fogadja alázatosan és hódolattal (mint valamilyen érkezésen megjelenő hivatalos tisztviselő) az ének költője, Uray Sándor. Verssorai nem mindenkor dúskáltak mondanivalóban, nem Ravasz László típusú gondolkodó volt, nem Baja Mihály szintű költő. Eszméket és költői ihle- tettséget hangulatos szólamokkal pótolt. Strófái töltelékszavakból és sorokból épülnek. Hozzáfüggesztette a szent jelzőt a hódolathoz. E fogás teljes énekét áthálózza. Nem Jézus szent, hanem a hódolat, mivel a gyülekezet fogadja. Királyát. Nem a maga lelki életének királyát, hanem Advent királyát fogadja. Az Advent így a végső idők jelképévé, elszellemiesített és időtlen csodává magasztosul. Illő, hogy lelkünk köszöntse, epedjen utána, ahogyan a zsoltáros Isten után vágyik. Az ünnep eme titokzatos megjelölése közelvalóbb, mint Isten szűnetlen s láthatatlan jelenléte. Ily ünnepért eped a lélek eme poétás gyülekezeti fennálló ének alakjában. Hajnalfényt, aranyló sugarat hintő kinyilatkoztatást vár az ünneptől a fohászkodó, amiként várták az áldott korszak beköszöntését, vagy jobb idők kezdetét a Nap-Hold-Csillagisteneket imádó természeti népek. De nem egészen ennek köszönhető a megfogalmazás, hanem inkább annak, hogy tetszett a verselő egyházi vezetőnek a várt/sugárt rímpár — az aranysugarat, sugárzást nem sikerült másként verssorrá, költeménnyé formálnia. 116
