Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hős Csaba: A tengerentúli homiletika néhány hangsúlyos pontja
A TENGERENTÚLI HOMILETIKA NÉHÁNY HANGSÚLYOS PONTJA Az igehirdetés ideje lejárt. Sajnos, ezt nemcsak a szekuláris világ kutatói által készített számos tanulmány gondolja így, hanem a világ nyugati féltekén megszülető egyházi, ki sem merem mondani, teológiai állásfoglalás némelyike is. Sokoldalú bizonyítgatással próbálják ezen feltevésüket alátámasztani. Például azzal, hogy globalizált és nagyban vizualizált korunkban, ahol a technológia és az információ a média szűk elitjének a kezében összpontosul, az élőszó és nyilvános beszéd elvesztette aktualitását, hatását és erejét. Ezzel az erővesztéssel párosulva a XXI. század hajnalán leáldozóban van a keresztyén egyházak korszaka, s beszélnek sokan nemcsak posztmodern, posztindusztriális korról, hanem posztkeresztyén időszakról is. Habár elmondható, hogy világunk, vagy ha úgy tetszik, a globális falu hatalmas szociológiai, politikai, gazdasági, ökológiai, erkölcsi válságban van, nekünk mégis van reménységünk. Általános szekularizáció figyelhető meg, és tömegek fordulnak el az egyháztól, melynek rendeltetése feledésbe merülni látszik, miközben virágoznak a szekták, és egyre áttekinthetetlenebb a New Age mozgalom, nekünk mégis van reménységünk. A ke- resztyénségnek, mint vallásnak, mint önálló morális értéknek az aláásása folyamatos és erősödő, egyre inkább viszonylagossá válik az etika, és eltűnik az abszolút mérce, nekünk van reménységünk. Habár új létforma van kialakulóban, ahol az emberi méltóság naivitásnak minősül, a hit maradi- ság, az élet elveszti értelmét, a szerelem elveszti varázsát, a hősiesség horror, a család kényszerhelyzet, a barátság érdekszövetség, a vallás a neurózis egyik megnyilvánulása, nekünk mégis van reménységünk. Habár minden nyugati társadalomban megfigyelhető az egyházakba is begyűrűzni látszó intellektuális, morális és érzelmi tompaság, pszichikai összezavarodó ttság és erkölcsi eltájolódottság, nekünk van reménységünk. Van reménységünk, mert hisszük, hogy az igehirdetés ideje mindezek ellenére és éppen mindezek okán nem lejárt, hanem éppen elérkezett. Tisztában vagyunk az igehirdetés fontosságával, hisz Erasmus-szal együtt tudjuk, hogy „az igehirdetés hanyadásával mindig együtt járt az egyház hanyadása”.1 Valljuk Lutherrel együtt, hogy „ahol az Isten igéje nem pré- dikáltatik, jobb, ha az emberek sem nem énekelnek, sem nem olvasnak, Hős Csaba 1 Ravasz László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete, A Magyar Református Egyház Kiadása, Pápa, 1915., 64.0. 77
