Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Az egyházi elit
AZ EGYHÁZI ELIT Megszólítás, megszólítottság Az elitépítés szándéka — a dolog természete szerint — nem állhat meg az elit világi rétegénél. Nem csak az egyenlő elbánás” eszmei matematikáját követve, hanem a tények — itt is kötelező - világos látásával. Mert ezek a tények azt mutatják, hogy az egyházi elit lelkészi rétegénél sincs minden tökéletesen rendben. Nem „rebus sic stantibus”, tehát ennek a rétegnek jelenlegi állapotával kapcsolatosan, sokkal inkább azzal a képpel, amely ebben a munkában ez idő szerint bizonyos megállapodottságot mutat. Közelebbről és röviden: az Ige szolgálatának, az Ige hirdetésének jelenlegi állapota az, ami több vonatkozásban részben aggodalmakat, részben kívánalmakat kelthet. Abból kell kiindulni, hogy egyházainknak ez a tevékenysége — néhány kedvező kivételtől eltekintve — általában azonos jelleggel egyfajta állandóságot tükröz. Azt a helyzetet, amelyben ez a szolgálat hosszú évtizedek óta valamiféle egységes megoldás mellett lehorgonyzóit volna és ezt a szent cselekvésrendet csak egyféleképpen tudja lebonyolítani. Lényegében úgy, hogy a prédikáció vagy szentbeszéd alapjául szolgáló Ige-szöveghez ragaszkodva, azt több oldalról megközelítve magyarázza. Ami önmagában persze tökéletesen helyes, ám azzal a „veszéllyel” jár, hogy a textusmagyarázat általánosságban mozgó, elvi síkon marad, a hívő keresztyén élet gyakorlati felületeit legfeljebb súrolja, de nem hatol bele, ezeket nem mozgatja meg. Ez az elvi-elméleti, általános jellegű igeszolgálat pedig nagymértékben előmozdítja azt a köztapasztalati tényt, hogy egyházainknak ez a tevékenysége egyre hatástalanabbá válik: a prédikációk, a szentbeszédek „pusztába kiáltott szavak” maradnak, az igehallgatók közül számosán esetleg nem is értik, vajon mi szükség van arra, hogy az egyébként világos és érthető evangéliumi tételeket olyan sokfelé, sokoldalúlag végigpásztázzák. Ez a - legkevésbé sem megnyugtató — kép mielőbbi változtatást kíván. Persze nem valamiféle — a gyakorlati, főleg a politikai életben szokásos „átállással”, hanem bizonyos feltételek teljesítésével. Utóbbiak — sok más egyéb mellett — mind az igehirdető személyes hitét, mind az igehallgató személyes megszólítását, megszólítottságát egyaránt feltételezi. Mert az elvont, általánosságokat boncolgató igehirdetés csak így válhatik a — többször emlegetett — „krisztusarcú életvitel” formálójává. Ami az igehirdető, a lelkipásztor személyes hitét illeti, aligha lehet alapvetőbb és lényegesebb követelményt támasztani azzal szemben, aki az igeszolgálat eme legszokásosabb módozatával a szószékre lép, vagy beszélni kezd. De nemcsak egyszerűen hinnie kell amit mond, hanem az is szükséges, hogy ezt a személyes hitét átélje és megélje. Mert csak a személyes istenhit képes a személyes Isten befogadására bárkit is alkalmassá tenni. Az ezzel a hittel nem ){fedeztit" prédikáció vagy szentbeszéd — legyen bár kiemelkedő stílusbravúr — mindössze üres szellemi mutatvány marad. Nem épít — és ha nem is rombol - közömbösít. Főleg akkor, ha az 57
