Sárospataki Füzetek 9. (2005)

2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rácsokné Berényi Ilona: A "kegyelem" kérdése Reményik Sándor költészetében

Rácsokné Herényi Ilona

írja. Önmaga szerint érdemtelen még arra is, hogy gyönyörködjék a madárlakomában. Az etető barátja munkája, a magot Isten adta:

„Elég ennyi: Egy kis kopogtatás,

Jel az elveszett tündérvilágból,

Egy-egy hangocska, foszlány, töredék,

Madarak és angyalok kórusából,

Az eljövendő Tavasz kórusából:

„Dicsőség Istennek a mennyben!””

Uram mindhiába. Roskadt, bomló, vakuló életét ábrázolja mesterien és szent őszinteséggel. Az első két versszak testi nyomorúsága mellett pillanatnyi kétségét is felvillantja:

„S ha elborít majd végképp a hínár,

Mit ér tudni: csak én vakultam meg,

Igazság, jóság, szépség épen áll?!”

Az utolsó versszak már békességet sugárzó. Bár a Göncölszekeret már csak hét hideg pontnak látja és önmagát lelki torzónak, mégis égi fényként tör elő szívéből a hálás bizonyságtétel:

„Én néha-néha hínár közt is láttam,

Mosolyban, könnyben, tiszta kézfogásban Éreztem a Te dicsőségedet” —

Csak „kegyelem” által fogja föl az ember annak csodáját is, melyet varázslatos szépséggel így fogalmaz:

„Munkál a Lélek amikor akar,

De szebb ez a csend, mint a zivatar.”

{Sponsa verbi)

Sok verséből kicsendül gyönyörűen és meghatóan a keresztyén életnek az a vágya: szeretne ehhez a „kegyelemhez” illően élni:

„Ó lennék én is örökkön-örökké Harmatozó egek patakja.”

Ezt a vágyat fejezi ki az Akarom c. költeménye is. A hívő ember teljes életével Urát kívánja szolgálni. Itt is csodálatraméltó alázata, a másikért szinte semmivé válni, vigasztalni, felüdíteni, könnyet törölni, fájdalomban enyhet nyújtani... „Akarom: fontos ne legyek magamnak.” Sorait olvasva

28