Sárospataki Füzetek 9. (2005)

2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rácsokné Berényi Ilona: A "kegyelem" kérdése Reményik Sándor költészetében

A „KEGYELEM” KÉRDÉSE REMÉNYIK SÁNDOR KÖLTÉSZETÉBEN

„aki másokat felüdít, maga is felüdül” (Példabeszédek 11,25) igeszavak csengenek fülembe.

„Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.”

Talán legszebb a vers befejező két sora:

„Legyek hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót.”

Ismeri a másokért és az érette mondott imák erejét. A Rakéta-hajó-ban áldja azt az Ismeretiem, aki érette imádkozott és így „édes enyhülést” kapott Istentől.

„Áldottam gyöngyházfényű ég alatt Az ismeretlen rakéta-hajót,

Mely értem Isten trónjáig halad.”

A Család-fa-ba.n jelképesen a „névtelen” Reményik-fa titkát énekli meg, ezzel a két sorral fejezi be alázatosan boldog vallomását:

„Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:

Köszönöm Istenem, kegyelmedet.”

Vendégnek érzi magát, méghozzá Isten vendégének „mindig és mindenütt”. Méltatlannak tartja magát a ruhára, mely testét óvja, a „tetőre”, mely menedéket ad számára, s a kenyérre, a levegőre, a napra, legfőképpen pedig a s^eretetre.

„Elbírhatatlan hálaterhek Roskasztó súlya gyönge vállamon.”

„Dicsértessék... ” Egy alkalommal hegyről jött lefelé. „Valami komor áhítat / Ragyoghatott az arcomon” — idézi vissza az idilli percet. Fölfelé igyekvő mezítlábas kisgyermek, kalapot emelve „Dicsértessék”-kel köszöntötte, mintha „papbácsiját” látta volna:

„E percben papnak éreztem magam,

Isten papjának, úgy mint senki más És ősi joggal válaszoltam A kisgyermeknek; Amen, mindörökké!”

29