Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Donald Bloesch: A gonosz problematikája
Donald Btoesch A korai sztoicizmus hajlott a gonosz objektív valóságának tagadására. A sztoikusok számára a világegyetem részeinek látszólagos tökéledenségei szükségszernek és előnyösek az egész tökéletességéhez. A modern korban Leibnitz hasonló álláspontot képvisel, viszont ő ragaszkodik ahhoz, hogy a gonosz nem csupán a látszat, hanem a valóság kérdése. Alexander Pope az, aki sokkal közelebb áll ehhez az általános szemléletmódhoz, aki végül is odáig jutott el, hogy tulajdonképpen tagadta a gonosz valóságát.5 Pope szemléletmódja a Természet mindent magába foglaló rendjére támaszkodott. Az volt a nézete, hogy egyedül az ember korlátozott felfogóképessége az, ami megakadályozza őt az egész racionális és rendezett tökéletességének megértésében. Kijelentése, mely szerint „ami csak létezik, az megfelelő”, a gonosz — ami nem egyéb mint illúzió — elutasítását jelentette. Spinoza (m. 1677) talán a legjobb példa arra, hogy miként homályosul el a gonosz valósága egy monista filozófiai rendszerben. Szerinte egyeben szubsztancia létezik csak, mégpedig Isten, akinek azonban két oldala van: a gondolkodás és a kiterjedés. Semmi sem esedeges: minden dolgot Isten teremtő cselekvése határoz meg. Ezért ebből az következik, hogy a jó és a rossz nem objektív valóságok, hanem szubjektív eszmék. A gonosz az, ami fájdalmat vagy szomorúságot okoz, de annak forrása egyszerűen az alkalmadan vagy zavaros eszmék. Semmi sem igazán gonosz, kivéve a megértés hiánya. Amikor rájövünk arra, hogy minden dolog benne van Istenben, akkor a gonosz hatalma eloszlik. A tökéleden és az egymással össze nem illeszthető dolgok jelen vannak a világban, mivel a világegyetem szükségszerűen annyi különféle létezőt tartalmaz, amennyi csak lehetséges Isten túlcsorduló, teremtő tevékenységének következtében.6 Mivel azonban ezeket a tökéledenségeket Isten okozza, az ember arra következtethet, hogy azok csupán látszólagos tökéledenségek, és hogy a gonosz valójában csak egy kevésbé jó. Az objektív gonosz tagadása számos más gondolkodónál is megtalálható. Origenész számára a gonosz nem örök, tehát alapjában véve „nemlétező” és „nem valódi”. Hegel gondolkodásában nincs jelen a végső gonosz; a nemlét szükségszerű, mivel hozzájárul a valamivé válás szintéziséhez. Mary Baker Eddy keresztyén scientizmusában az anyagot és a gonoszt is nem létezőnek tartja. Ami gonosznak tűnik, annak a „halandó elmében” van az eredete, Spinoza alkalmadan eszméinek megfelelően. Meg kell említeni az Ökumenikus Intézet (Ecumenical Institute — egy protestáns vallási közösség Chicagóban) filozófiáját is, aminek kedvenc jelmondata ez: „minden, ami van, az jó”.7 Az az uralkodó szemléletük, 5 A Pope és Leibniz közötti különbségekkel kapcsolatosan lásd W. H. Barber, Leibniz France c. művét (London: Oxford, 1955), 107-122. 6 Ennek a gondolatnak a megvitatásához, melyet Arthur O. Lovejoy a teljesség alapelvének nevez, lásd a The Great Chain of Being c. művét (Cambridge: Harvard, 1953). 7 Lásd Arthur McNally, „Religion for a One-Story Universe” a The Sign c. folyóiratban, XLVlI.évf., 6 0an., 1968): 30-34. és a „Church Funds for Revolution?” a Christianity Today 36
