Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Csohány Jnos: Belmisszió a református oktatásban
Csohány János Belmisszió a református oktatásban A belmisszió tevékenységét 1848. szeptembere óta számítja az egyháztörténet, amikor is Johann Heinrich Wiehern (1808-1881) német evangélikus lelkész az I. Wittenbergi Kirchentag-on meghirdette azt és a német evangéliumi keresztyénség elfogadta, s magáévá tette. A külmisszió századában, amikor fehér misszionáriusok Európából és Amerikából számosán keresték fel Afrika, Ázsia, Óceánia szinesbőrű népeit és hirdették a keresztyénséget, Wiehern a megkeresztelt, de aktív keresztyén életet nem élő emberek közti lelki munka megjelölésére megalkotta a belmisszió fogalmát és gyakorlatát. Keresztyén lelki ébresztő tevékenységet javasolt Wiehern belmisszió elnevezéssel, de sem ő, sem e munkaágat végző más kortársai nem úgy végezték a belmissziót, hogy csupán beszéltek és személyes megtérésre hívtak. Az ébresztő jellegű igehirdetést ők összekapcsolták a tanítással, a szociális gondoskodással. Az árvákat, elhagyottakat, a társadalom kitaszítottjait, az élet perifériájára kerülteket, a betegeket, - beleértve a gyógyíthatatlanokat is — gondjaikba vették. E keresztyén szociális gondoskodás kapta a diakónia, vagyis szeretetszolgálat nevet. Valójában felújították az egyház diakóniai munkálkodását, amit az ősegyház, sőt a középkori egyház és a reformáció egyházai is gyakoroltak. Tették mindezt az ipari társadalom sajátos körülményei között. A belmisszió tehát a 19. század közepén keletkezett protestáns egyházi hitébresztés és gyakorlati keresztyén segítő- szolgálat elnevezése. A felekezeti oktatásnak, különösen a protestáns iskolázásnak a 19. századtól egyre több köze lett a belmisszióhoz, mígnem Magyarországon a 19-20. század fordulóján a protestáns iskolákban programmá vált az oktatás és a vallásos nevelés belmissziós jellegű átalakítása. A 19. század 70-es éveitől érlelődtek a magyar reformátusság lelkészei körében a belmissziós hitébredés feltételei. Lelkészek és főleg teológiai professzorok működése nyomán talált utat ez az irányzat az iskolákba. Az iskolai hitoktatás mind az elemi, mind a polgári, mind a nyolcosztályos gimnáziumban alapos és nagy tananyagot ölelt fel. A 19. század vége táján már nem csupán istenfélő és becsületes embert, hanem öntudatos magyar reformátust kívánt nevelni. Balogh Ferenc (1835-1913), Csiky Lajos (1852- 1925) debreceni teológiai professzorok, Kenessey Béla (1858-1918) előbb pesti, majd kolozsvári professzor, később erdélyi püspök, Kecskeméthy /Csapó/ István (1864-1938) kolozsvári professzor, Petri Elek (1852-1921) marosvásárhelyi születésű budapesti teol. Professzor, majd dunamelléki püspök, Szőts Farkas (1851-1918) ugyancsak Marosvásárhelyen érettségizett budapesti teol. Tanár, nevét említhetjük meg a teljesség igénye nélkül, mint akik úttörői voltak a belmissziónak. Mikor aztán tanítványaik bekerültek az iskolák vallástanári tanszékein az egyház veteményes kertjébe, vagy gyülekezeti lelkészként ebben a szellemben prédikáltak, éreztették hatásukat 11
