Sárospataki Füzetek 7. (2003)

2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Egyháztársadalmunk - Kísérlet egyfajta egyházszociológiai "látlelet" felvételére

oa Sárospataki Füzetek 2003/1 so

Fogalmi meghatározásra — természetesen - szükségünk van. Utóbbit — a most leírt szándékainknak megfelelően — azzal a lehető egyszerűséggel és általánossággal rögzítjük, amely szerint a társadalom egy bizonyos területen élő embereknek szerves egészként megmutatkozó összessége. Hogy ezt a szerves egészet mi hozza létre, azt a legkülönbfélébb okok mozgathatják. Felsorolásuk - a kezelhetetlen- ség felismerése mellett — egyfelől merőben feleslegesnek látszik, másfelől — témánktól irányítottan — arra utal, hogy csupán két tényezőre szorítkozzunk. Egyik a világi (állam által szervezett) társadalom, a másik az a képlet, amely az emberi közösséget az egyház szervezetében formálja, tehát az egyháztársadalom. Mindkettőt egyfajta szervezési gondolat és ehhez igazodó szervező erő fogja össze. A világinál az azonos történelem, kultúra, hagyomány, szokás és gazdálkodás jól vagy kevésbé jól kezelt tényeire támaszkodó felismerés és gyakorlat, az egyházinál — mindeme tényezők több-kevesebb együttese mellett — legfőképpen a közösséget formáló közös hit, amelynek tagjai „együtt egy olyan lelki testet alkotnak, amelynek feje Krisztus s ez abban lesz látható, hogy tagjai a Krisztus arcát hordozzák”.1 Persze nem azonos mértékben, hanem azzal a megosztottsággal, amely a teljes hittől a fenntartásokkal, langyosságokkal fellazított hitig terjedő színskálán megmutatkozik.

A „szerves egészként” megmutatkozó mindkét képieméi több, jól felismerhető közös tényezőt lehet megfigyelni. Mindenek előtt a szervezeti egység mint elengedhetetlen létforma adottságát. Világi szinten az állami, egyházi szinten pedig az egyházszervezetet. Mindkettő az evilági létezés szükségképpeni velejárója.

Ugyanakkor mind a világi, mind az egyházi társadalomnak vannak olyan szerkezeti adottságai, amelyek egyfelől jól felismerhetők, másfelől — több más, itt fel nem sorolható — tényező mellett nem pusztán jellegzetesek, hanem egyben a szervezet (a társadalom) létére és mozgására mintegy sorhatározó erőkként vehetők számításba. Ezek — az imént már említett — történelem, kultúra (ideértve első renden az anyanyelvi kultúrát), hagyomány és szokás, illetve a gazdálkodás. Persze korántsem azonos intenzitással, hanem az adott világi vagy egyházi társadalom igényeinek és funkcióinak megfelelő adagolásban.

1 Ravasz László: Krisztussal a viharban. Budapest, 1997. 109.

go 60 oa