Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - John Courtney Murray: A jelenkori probléma: Isten halála
A JELENKORI PROBLÉMA: ISTEN HALÁLA skolasztikus, azaz, hogy amit a hit állít, az értelmes-e. Ha pontos akarok lenni, akkor egy szót meg kell változtatnom a kérdésben. Az „értelmes” szót Sartre kétségtelenül nem találná értelmesnek. Nem használná, mert az nem fejezné ki szándékát. O skolasztikus, csak egy kicsit másként. Helyesen megfogalmazva, az ő kérdése az, hogy vajon amit a hit állít, nevezetesen, hogy Isten halott, az életképes-e? Az ő szándéka az, hogy „él-je” Isten halálát, hogy „előmozdítsa” azt a világot, amiből Isten kihalt, hogy fenomenológiailag lefesse azt az embert, akitől Isten távol van. Néhány ilyen kifejezéssel élve, a Színház emberének általános szándékát — Sartre mintájára — meg lehet határozni. A meghatározás némi árnyalást igényel, ami remélem sikerülni fog, ahogy a továbbiakban megkísérlem az általánosítást. Először is, a Színház emberének az eredeti kiindulási alapja nem az ideák világában, hanem a tények világában található. Számára a kiindulási pont a gonosz problematikája. Úgy látja a világot, mint ahogy Camus (ő maga vérmérséklete és szándéka szerint sem Sartre) látta a L ’hőmmé révolté c. művében. Amit ő lát, az egy körülkerített kert, amit a halál vesz körül, a halálon túl pedig semmi sincs. A halál újra és újra betör a kertbe, az emberi halál számos lehetséges formáját öltve magára. Vannak a nyilvános formák, mint például az érzéketlen háborúk vagy a koncentrációs táborok kegyetlenségei, melyek a zsarnokság és az esztelen politika következményei. Vannak aztán privát formái is, mint például az ártatlanok elleni erőszak, az elárult húség, a bemocskolt szerelem, a befeketített tisztesség, a bukás, a vereség, a betegség. A Színház embere ezt a tragikus látványt nem cinizmussal szemléli, hanem az ember iránti részvéttel, aki minden oldalról ilyen sok veszélynek van kitéve. Az ő lelkiállapota a modern ember lelkiállapotának az antitézise, aki számára a les lumiens oly ragyogóan tündököltek. Szelleme tele van sötétséggel, rátelepszik a lét véges voltának és törékenységének az érzete, reszket a történelem előre nem látható dolgaitól. Ez a posztmodern ember a gyötrelem és szorongás állapotában él. Másodsorban, a Színház emberének nem jut eszébe az, hogy törekedjen megérteni és megmagyarázni látomásának világát. Az ő szabadságfogalma bonyolult és homályos. Mivel itt ennyi is elég, mondjuk csak annyit, hogy az ember szándéka az, hogy „önmaga kitalálója” legyen (Sartre kifejezésével élve). Ez egy hősies szándék, de nem a régi romantikus értelemben. A szándék az, hogy az ember felismerje a világ abszurd voltát, valamint azt, hogy ő maga is abszurd. Az ember nem egy lényeg (esszencia), azaz nincs mélységeiben értelem, sem tartalmi szerkezet. Az embernek nincs természete, azaz lényének mélységeiben nincs a dinamizmusok rendezett sora ami által célzatosan vagy összefüggően cselekedhetne. Az a helyzet az emberrel, ami a világgal is - a történelem drámai emberi világával, ami az egyetlen, amivel a Színház foglalkozik. Mindezt ismerjük el. És ne akarjuk megváltoztatni. A szabadság nem a világ megváltoztatásának a lehetőségét jelenti, mint a marxistáknál. Nincs ilyen lehetőség. A világ 117
